Érted ki megy?

Tudatosan kerültem a politikai tartalmú posztokat. Álláspontom természetesen van, de a szakmai tárgyú publikációk terén hitelesebbnek éreztem magam, lévén, hogy mindig is szakmai munkát végeztem. Politikai elemzést végezzen más.

Most viszont kicsit elkalandozok, ha csak áthallás mentén is a területre, mert bevallom elegem lett. Ami miatt így döntöttem az a minapi hír, miszerint elítélte Magyarországot az EP (http://www.hir24.hu/kulfold/2012/02/16/magyarorszagrol-szavaz-az-europai-parlament/). Maga a hír és az azt követő - mindkét oldali - nyilatkozatok. Köztük barátaimé is, akiket egyébként minden tekintetben kifejezetten sokra tartok.

Hogy miből lett elegem? Abból, hogy idáig fajultak a dolgok. Lehet itt elmútnyócévezni, igen, meg orbánozni, igen, mindenkinek igaza van, de teljesen felesleges. Ahogy képtelen az ország a legfontosabb stratégiai kérdésekben is konszenzusra jutni, úgy ebben a kérdésben sem lesz egyetértés. Az álláspontot az üléspont határozza meg. Egy dolog azonban biztos, mondjuk ki, tény. Velünk, magyarokkal foglalkozik a fél világ, és sajnos nem a kimagasló teljesítmények, az értékek magasztalása, vagy épp a Balaton miatt, hanem mert elítélnek. Tökmindegy, hogy mi miatt, elemezze aki akarja, én nem fogom, engem az bánt, hogy amikor osztrák, német, angol barátaimmal, kollégáimmal beszélgetek, akkor sokszor úgy érzem, hogy nem tudok választ adni, csak igazat a miértekre, és lassan jobban szeretnék svéd, vagy albán lenni. Mert róluk vagy jót, vagy SEMMIT nem hallani.

A reakciók meg enyhén szólva is demagógok. "Gratulálnak" az EP-ben ülő nem-néppárti magyar képviselőknek. Szégyen! Írja egyik legbizalmasabb, amúgy jobboldali érzelmű barátom. Már megbocsáss, de miért lenne az? A szavazáson a jelenlévők egyszerű többsége által támogatott javaslatot fogadták el. A 315 támogató vokssal, 263 ellenszavazattal, 49 tartózkodás mellett elfogadott határozat az EP "súlyos aggodalmát" fejezi ki "a demokrácia gyakorlásával, a jogállamisággal, az emberi és szociális jogok gyakorlásával, a fékekkel és ellensúlyokkal, az egyenlőséggel és a diszkriminációmentességgel összefüggésben". A többség így döntött. Pont. Itthon meg a parlamenti többség dönt, ahogy akar, ez a demokrácia lényege. És abban is biztos vagyok, hogy ha kint máshogy döntöttek volna, akkor meg az lenne a narratíva, hogy Európa velünk van. Tehát ne tessék kettős mércét alkalmazni. 

Osztjuk egymást, megosztjuk magunkat, kiabálunk kígyót-békát egymásra, pofozkodunk a szavakkal ahelyett, hogy dolgoznánk, vagy legalább hagynánk a másikat dolgozni. Pláne, ha ért is hozzá. A selejt és a férgese meg úgyis kihullik.

Ennyit a politikáról.

Értem én, nnnnna. Kellett végre valamit lépni. Kommentáltam is az utasítást - feltehetően - kiváltó BLIKK cikket az idióta mentődolgozókról, akik eszméletlen beteg szállítása közben pózoltak egymás kamerájának.. Ám biztos vagyok abban, hogy a cikk csak az utolsó csepp volt a menedzsmentnek a pohárban. Hiszen a közösségi média adta lehetőségek mentén az elmúlt évben egyre erősebb lett a kritikai véleményeket (is) megfogalmazó posztok hangja. Én azonban biztos mást léptem volna.

Az OMSZ közösségi médiát szabályzó főigazgatói utasításáról van szó.

A szándék érthető, a módszer (számomra) kevésbé. Persze ízlések és pofonok, vezetői koncepciók különböznek. Nincs is ezzel semmi baj. Vitathatatlan, hogy szinte egyik napról a másikra látványos eredményt ért el az utasítás, gyakorlatilag nullára redukálódott a korábbi posztokhoz és hozzászólásokhoz képest a nevüket és arcukat vállaló OMSZ dolgozók aktivitása. Főleg a szervezetet érintő kritikai aktivitása.

Aki nyilvánosan is megszólalt, az az új szakszervezet volt. Vétót jelentett be. Ma még szokatlan az ő szerepvállalásuk, de ez relatív. Ugyanis egy szakszervezetnek - akár - ez is a feladata lehet. Szokatlan, mert a tradíciókkal rendelkező MÖSZ eleddig alig hallatta a hangját, legalábbis ilyen vehemens érdekképviselet(?) nem volt rájuk jellemző. Én értem az újakat, de lehet, hogy csak azért, mert egyszer, közel két éven keresztül a vasutas szakszervezetekkel kellett egyeztetnem. Hát az igazi mélyvíz volt... 

A téma amúgy lényegesen túlmutat az OMSZ-on. Alapvető emberi jogi, magánélethez, magánvéleményhez, de munkáltatói érdekekhez is kapcsolódó kérdéseket feszeget. Kétségtelen, hogy a kérdésben az OMSZ sok szempontból megelőzte korát, hiszen az elsők között lépett. Így hát megengedhető a kezdők csetlése, botlása, biztos is vagyok abban, hogy finomítani, pontosítani fogják hamarosan az inkriminált utasítást.

Különösen azért, mert az FN.hu cikksorozatában (http://fn.hir24.hu/itthon/2012/01/30/cenzura-vagy-cegmentes(1)/ http://fn.hir24.hu/itthon/2012/01/31/jon-a-felszbuk/) máris olyan potenciális buktatókra derült fény, amiket egyetlen, a cége érdekeit szem előtt tartó jogi képviselő sem hagyhat korrekciós javaslat nélkül. A cikkek amúgy olyannyira tárgyilagosan közelítik meg a témát, bár kétségtelen, hogy az OMSZ konkrét esetéből kiindulva, hogy van olyan ismerősöm, aki máris továbbküldte azokat a saját jogi irodájának elemzésre és a saját cégére vonatkoztatva hasonló szabályzó bevezetéséhez javaslattételre. Ebből a szempontból tehát az OMSZ menedzsment érdeme elvitathatalan.

De addig is, míg a cikksorozat folytatódik és újabb aspektusból világít rá a kérdésre, ragadjunk le egy picit a kukta fizikájánál. Mert a FB egy kicsit a szelep szerepét játszotta a forrongó hangulatban.

Fogadjuk el tényként, hogy a dolgozók kevés pénzért sokat dolgozó, kizsigerelt emberek. A munkakörülmények messze vannak a GOOGLE munkahelyekétől, frusztráció, stressz, anyagi és morális válság jellemző. Ebben a helyzetben érthető, ha mindenre ugranak, minden vélt, vagy valós sérelemre sokszor hiperérzékenyen reagálnak, minden (néha akár alaptalanul) gyanús dologra tényekkel, vagy épp folyosói pletyka szinten reflektálnak. Tény, hogy néha árnyékra vetődnek, de alkalmanként bizony valós tényeket hoznak nyilvánosságra.

És mi történt közben, utána? Semmi. Az ég egy adta világon kívül semmi. Mert a rendszer ettől nem fog felbomlani, se jobb, se rosszabb nem lett a kommentektől, sőt, a nyitott szemmel járó vezető kaphatott egy kis infót a legégetőbb problémákról, esetleges "támadási felületekről".  A dolgozó viszont kicsit kiadta magából a dühét, jól megmondta a megmondanivalóját, kicsit meg, vagy belenyugodott az általa megváltoztathatatlanba, kieresztette a gőzt - majd másnap bement dolgozni és minden ment tovább. 

Most viszont, hogy a szelepet lehegesztették, ki tudja mikor, hogy és hol fog robbanni a felgyülemlő gőz?

A kórházszövetség előhúzta a kalapból azt az ötletet, miszerint megfontolandónak tartanák egyes közszolgáltatóknál is a térítési díj megfizetése fejében, soron kívül elvégezhető nem sürgős beavatkozások engedélyezését. Állításuk szerint ezzel jelentősen rövidülhetnének a várólisták, az bevételt pedig további betegek ellátására, illetve a dolgozók honorálására lehetne fordítani. A pontos bejelentést nem hallottam, de tételezzük fel, hogy az alábbi forrás hiteles:

http://www.hirado.hu/Hirek/2012/01/25/05/Fizetos_mutetekkel_rovidulhet_a_varolista_.aspx

A javaslat mindenképpen továbbgondolásra érdemes, de ebben a formájában meglehetősen komoly veszélyeket rejt magában, ráadásul nem vesz figyelembe egy, ma már evidenciának nevezhető tényt, jelesül azt, hogy ma már szinte mindenki hajlandó lenne fizetni az ellátásért. Arról most ne beszéljünk, hogy sok helyen a lepattant infrastruktúrától való viszolygás (ld. pl. János kórház) lesz-e erősebb, vagy a betegség/sérülés miatti kényszer. Azt se taglaljuk, hogy egy-egy műtőblokk komplett bérlésével már ma is megvalósul részben a dolog, bár igaz, hogy nem rendszerszinten, hanem néhány ambíciózus orvos és valóban gazdasági szemléletű kórházvezető megállapodásának köszönhetően.

Mi is tehát a gond vele? Egyrészt tovább mélyítheti a társadalmi szakadékot, hiszen maga is egyszerűen fogalmaz: fizetőképes betegek soronkívüliséget élvezhetnének. Ne titkoljuk, igencsak költséges beavatkozásokról van szó, így bizton állítható lesz, hogy ebben a formában csak a tehetős réteg lesz a lehetőség kedvezményezettje. Vajon, hogy lesz az elhelyezésük? Szintén fizetős kórtermekben a "fizetős" beteg egyágyas, esetleg egy másik "fizetőssel" közösen kétágyas kórtermet kap? Lesznek gazdag és szegény részlegek? Mi lesz, ha nem lesz elég kapacitás? Egy négyágyasban az egymással beszélgető betegek óhatatlanul tudni fognak arról, hogy ki a "fizetős", ki a három év után végre sorra kerülő, ez pedig majd csúnyán rá fogja nyomni bélyegét a hangulatra.

Másrészt a javaslat nem számol azzal a ténnyel, hogy ma már a TESCO pénztáros szintjén is megjelenik az az egyértelmű szándék, miszerint inkább fizetne az ellátásért, csak haladjon valahova a dolog. Igen ám, csakhogy ez a társadalmi réteg messze nem tud annyit ráfordítani, mint a tehetősek, ez pedig tovább fogja növelni a frusztrációt, a kirekesztettség, a másodrendű állampolgár érzését. 

Mi lehet hát a megoldás?

Egy olyan rendszer bevezetése, ami elfogadja azt a tényt, hogy az egészségügy igenis működhet akár üzleti alapon is, ami öngondoskodásra nevel, ami mindenki számára egyforma módon elérhető, kiszámítható, tervezhető, ellenőrizhető, számlázható és végül, de nem utolsó sorban alkalmas lehet akár a paraszolvencia fokozatos kiszorítására is. Úgy hívják: co-payment.

Ezzel persze a politika nem képes ma - évek óta - kibékülni, álszent módon homokba dugja a fejét, eretnek gondolat ez, hiszen megszűnne az "ingyenes egészségügyi ellátás" mára igencsak megkopott mítosza (persze a legszegényebbek részére ki kellene dolgozni egy minimális ellátási jogosultságot biztosító, afféle szociális hálót jelentő alapcsomagot) és egy, az ország szempontjából is kedvezőbb, ám a demagóg "Mert ez nekünk jár!" eszmével leszámolni képes, bár kezdetben kétségtelenül szavazatvesztő rendszer alakulhatna ki.

Hogy is nézhetne ez ki - nagyon leegyszerűsítve - a gyakorlatban?

Van egy adott műtét/eljárás, ami ma 100 egységbe kerül. Az OEP fizet is érte (jó esetben) százat, ez mindig attól függ, hogy az aktuális HBCS pontrendszer mennyire követi a valós költségeket, de tételezzük fel, hogy a mi műtétünknél korrekt a költség - haszon arány. Éves szinten a keretből mondjuk 100 ilyen beavatkozásra futja.

A beteg paraszolvencia oldalon kifizet további 40-et, természetesen feketén. A műtét így 140-be kerül. Persze a rendszerbe hivatalosan csak 100 egység érkezik, a 40 az orvosnál marad. Ám ne felejtsük el, hogy a paraszolvencia kedvezményezettje mindössze az orvostársadalom töredéke. Ha bevezetnénk a co-payment rendszerét, akkor az adott operáció kapcsán 30-at lehetne hivatalosan kérni a betegtől önrészként (erre lehetne előtakarékosságot, biztosítást kötni, hiszen hivatalos hozzájárulásról lenne szó), az OEP pedig fizetne 80-at. Máris megtakarítana így 20%-ot az adott eljáráson (a megtakarításból vagy további eljárást lehetne finanszírozni, a példánál maradva máris 120-ra emelkedik az éves keret, vagy az egészségügy más részére lehetne átforgatni), a beteg hivatalosan, számlára fizetne 30-at, viszont a teljes rendszerbe 110 egységnyi, tiszta pénz érkezne. Plusz forrás fejlesztésre, béremelésre, amortizáció finanszírozására.

Az pedig már csak hab lenne a tortán, ha - különösen a komoly várólistákkal rendelkező betegségek esetén - esetleg csökkentett aránnyal, de a magánellátókat is befogadná az OEP.

Hát olyan borzasztó megoldás lenne ez?

"Eddig nem sikertörténet" mondta az EüM 2008-ban. Akkor ma mi???Valamikor 2006 környékén kezdődött a történet. Az EU-s csatlakozásunk (2004) utáni években Brüsszel elfogadta azokat az akcióterveket, amik mentén Magyarország soha nem látott forrásokhoz juthat(na) hozzá a legkülönbözőbb fejlesztések érdekében.

Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), mint a hazai mentés letéteményese több pályázati forrás kedvezményezettje lett, mindegyik sok milliárdos összegről szól, de mind közül kiemelkedett a Társdalami Infrastruktúra Operatív Program (TIOP) 2.2.1. ("Sürgősségi ellátás fejlesztése – mentés, légimentés” ), ami összesen 11,5 mrd forint elérhető közelségbe kerülését jelentette már 2006-ban. Eredetileg két részre bontva kellett volna haladni a projekttel, előbb egy 7, majd egy 4,5 mrd-os etap következett volna. Időközben annyit csúszott már az első rész is, hogy - akkor még bízva a második rész időben történő elkészítésében - összevonták a két tételt, így alakult ki a mostani egyfordulós 11,5 mrd forintos helyzet.

A pályázat pikantériája, hogy kizárólagos kedvezményezettje az OMSZ. Azaz nekik kellett volna megírni a pályázatot, nekik lehetett volna megpályázni (versenytárs nélkül!), ők nyerhették volna meg és használhatták volna fel a pénzt. Ha képesek lettek volna rá.

Sajnos ezt a rengeteg pénzt, a hazai mentés életében érzésem szerint egyszeri alkalmat jelentő lehetőséget mindezidáig elszalasztották. A dilettantizmus és hozzá nem értés, az ötletelés napi szinten tettenérhető volt, minden szinten. Ha pedig ezt a posztot olvasva bárki mégis felháborodva esetleges helyreigazításért kiabálna, akkor tessék előtte tízig elszámolni. Mert arra a kérdésre, hogy miért is nem sikerült 2007, 2008, 2009, 2010 és 2011, azaz öt év alatt egy tapodtat se haladni, pláne révbe érni a dologgal, nos erre nehéz más - elfogadható - választ adni, mint azt, hogy "elszúrtuk, mert alkalmatlanok voltunk". Arra nem is merek gondolni, hogy az aktuális politikai hatalom lőtte szét minden alkalommal a háttérből, különböző "érdekek" miatt... 

A dilettantizmus már rögtön a legelején elkezdődött. Hiába volt ismert, hogy a légimentésért egy már 2005 novemberében bejegyzett gazdasági társaság a felelős, ezt a céget mégis kihagyták a kedvezményezettek közül. Egye fene, gondolhatná a laikus, aki nem pontosan tudja, hogy milyen elszámolásnak is kellene lennie egy anya- és leányvállalata között, ha legalább az egyeztetések során bevonnák a légimentők szakembereit. Hát persze hogy nem tették. Előbb a harctéri rózsaszínű táskás miniszterasszony barátnéja, az akkori szakállamtitkár asszony okoskodott, majd egy érces hangú - amúgy korrekt - minisztert vezetett meg az apparátusa és az OMSZ stábja. A kandi kamerába illő jelenet az volt, amikor volt orvosigazgatónk kapott egy e-mailt egy olyan egyeztetés lemondásáról, ahova egyébként meg sem hívták... 

Ez az a pénz, amit minden évben bejelentett - és virtuálisan már el is költött - minden aktuális miniszter és OMSZ főigazgató. Legutóbb a karácsony előtti sajtótájékoztatón hangzott el, hogy 2012-ben 11,5 mrd forint lesz a Mentőszolgálat fejlesztésére (http://index.hu/belfold/2011/12/21/bemutattak_az_uj_sarga_mentoautokat/). Csakhogy ezzel van egy-két kis bibi. Egyrészt az, hogy TIOP-ként már nem futtatható a dolog (http://www.nfu.hu/doc/2201), megy is hát a matek, hogy lehetne az Új Széchenyi Tervbe átvarázsolni. Hogy ehhez mit szól majd Brüsszel, az majd elválik. A másik, hogy ugyanazoknak az OMSZ-os "szakértőknek" kellene végre letenni a megoldást az asztalra, akik eddig is képtelenek voltak rá. (Hogy eddig mennyi szakértői és projekt díj ment rá, nos azt remélem egyszer majd csak megvizsgálja már valaki...)

Hogy miről jutott most mindez az eszembe?

A múlt év végén (http://www.hir24.hu/video24/2011/12/21/mindenre-kepesek-az-uj-rohammentok/) átadták az első új mentőautókat. Darabja 23 millió forint. Az állam adott rá a gazdasági válság közepén 850 millió forintot, de kapott az OMSZ még 570 milliót, azaz összesen közel másfél milliárd forintról beszélünk. Adófizetői forintokról, persze. A dolog pikantériája, hogy 2011 elején még közel 2,5 milliárd forint állt rendelkezésre, csak hát mivel az OMSZ nem indította időben a tenderekek, így lekötve a fedezetet, az év során később, a nagy zárolások idején ebből 1 mrd forintot zároltak. Így maradt a mai közel másfél milliárd forint ezekre az új autókra. (Legfrissebb: visszakapták az elvont 1 mrd-ot, újra lehet tendereztetni a fedezettelhttp://weborvos.hu/egeszsegpolitika/csomagokban_vasaroljak_mentoautokat/186274/)

Csakhogy! A Kormánynak igazából nem kellett volna ekkora összeget sem adnia, ha a jelen poszt tárgyát képező 11,5 mrd forintos EU-s pénzről szóló pályázat elkészült volna. Azaz, az OMSZ ennyi adófizetői forintot vett ki a zsebünkből ahelyett, hogy a "talált" EU-s forrást végre lehívták volna. Arról pedig most ne beszéljünk, hogy az autók beszerzéskori értékének feléért közel azonos autók vannak a piacon (http://autoline-eu.hu/sf/mikrobusz-mento-VOLKSWAGEN-Crafter35-AMBULANCE-11121713133555088200.html).

Számomra a legnagyobb kérdés az, hogy tud Államtitkár úr hülye képektől rettegve mosolyogni ahelyett, hogy számon kérné az elvesztegetett időt, pénzt és lehetőséget? Lehet, hogy nem érti a lényeget? (http://makomentok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=62:ruekvercbe-kapcsoltak&catid=3:hirek&Itemid=12)

"Lapzárta után" (a posztot már régebben megírtam) érkezett:

Hihetetlen, de termékeny talajba hullott az elhintett magunk. Igaz, hogy hosszú volt a kihordási idő, de mégis az lett, amiről éveken át papoltunk. Megjelent végre a pályázat (2011-ben csak dolgoztak egy kicsit, grat!)- de a légimentést kivették belőle.  (http://www.nfu.hu/kiemelt_projekt_a_surgossegi_ellatas_fejlesztesere) Bár az még nem érhető el, a sorok közül kiolvasható, hogy 560 millió forintot tettek rá félre, ez nem annyira rossz, még akkor sem, ha 2008-as árakon számolva mi 600 milliót terveztettünk be (ráadásul a tények - Szentes, Budaörs - igazolták a javaslatunk helyességét).

Az ördög persze a részletekben bújik meg, tehát kérdés, hogy képes lesz-e az OMSZ "csont nélkül" végigcsinálni a saját tenderét, a légimentést érintő pályázat szakszerű lesz-e és nem veszítik-e el a réven, amit a vámon nyerni lehet, a felelőtlen ötletelés a bázisokról lokalizációjáról  befejeződik-e, elkerülve azt a minimum 15 éves zsákutcát, amit a mai  csapongás jelenthet és végül lesz-e megfelelő szakértelem és csapat, amelyikkel révbe érhet a fejlesztés? 

Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem fejezhettem be azt a munkát, amit elkezdtem...

Mégis, én szurkolok, mert lehet akármilyen is a vezetés, mégis a magyar mentés sosem látott fejlesztése kerülhet elérhető közelségbe. Remélhetőleg nem szúrják el.

A szemünk rajta lesz..

Befutó. A Forma 1-hez mérhető cirkusz lassan idén is a végéhez ér. Évek óta lelkesen követem az eseményeket a TV-ből, aki ismer, az tudja, hogy szeretem, ha artériásan spriccel az adrenalin - a tavalyi Kékszalagot konkrétan életem egyik legnagyobb élményének tartom - de annyira azért ismerem a korlátaimat, hogy a DAKAR egy életen át csak vágyálom legyen.

Aztán egyszer, mint a mesében, mégiscsak belecsöppentem a közepébe, egy életre szóló élményt szerezve magamnak, de bizton állíthatom, hogy rengeteg kollégámnak is. Mert amit 2008-ban végigcsináltunk, az nem mindennapi dolog volt. Szinte napra pontosan kétéves, nyeretlen csikóként hirtelen felnőtt korba léptünk. A normál, akkor még hat bázisról üzemelő magyarországi légimentés biztosítása mellett végigdolgoztuk a DAKAR Series aktuális versenyét, majd' két héten keresztül repültünk a rally teljes mezőnyével. Minden nap kilenc helikopterünk dolgozott egyszerre, bebizonyítottuk, hogy felnőttünk a feladathoz, az ország legnagyobb helikopteres operátorává váltunk. 

Talán emlékeznek rá páran, a 2007-es afrikai események miatt a szervezők lefújták a Párizs-Dakart. A nevezők - gyári és privát csapatok - hirtelen izgalom és kihívás nélkül maradtak. Szalay Balázsnak és csapatának köszönhetően azonban felcsillant a remény, hogy ha minden összejön, akkor mindössze pár hónapos szervezéssel (ne felejtsük, a DAKARt csaknem egy évig szervezik) 2008 tavaszára létrejöhet egy pót-verseny, amit Central Europe Rally-nak (CER) neveztek el. Ez egy körverseny volt, Magyarországról indulva és érkezve közben Romániában is nyomták/húzták a gázt a versenyzők.

Az életben kevés tuti biztos dolog van, de az, hogy helikopter nélkül nincs DAKAR (meg Forma 1 se), az ilyen.

Néhány puhatolózó telefon után, hogy kik is vagyunk, mit is csinálunk, milyen gépeink is vannak, valamikor a tél vége felé kaptunk egy levelet a magyar szervezőktől, hogy akkor eljött az idő, készüljünk, jönnek a franciák, a DAKAR tulajdonosai, a szervezők, csupa nagyágyú az A.S.O.-tól (www.aso.fr), kérdezni akarnak, meg információt és ha már megyünk, akkor vigyünk magunkkal egy árajánlatot is egy kis helikopterre (az az olcsóbb), 1+4 napra, azaz a magyar szakaszokra. 

Mi mondtuk jó, felvettük a legszebb vasár- és ünnepnapi céges repi egyenpólónkat (galléros, nem afféle kinyúlt kínai tísört), komoly cég képviselőinek néztünk ki, nnnnna, a hónunk alá csaptunk pár prosit és promóanyagot, kinyomtatva A4-en a kért árajánlat - és beültünk a meetingre. Volt ott mindenki, műszaki mentő, őrző-védő cég, rendőrség, sajtó képviselője, telekommunikációs szakemberek, önkormányzati képviselők, magán mentős cég (erre még visszatérek) vezetője, meg persze tolmács kislány, mert a potenciális magyar érintettek, alvállalkozók jelentős része a dabasi tájszólás bemutatásán kívül nem tudott volna érdemben hozzászólni a dologhoz. Ez meg ugye, nem az a mozi, ahol feliratoznak üzletkötés közben. 

Ránk valahogy a legvégén került sor, sokan már mentek is kifelé a teremből. Bemutattak bennünket a magyar szervezők a franciáknak. Időközben a kollégáimmal megbeszéltük, hogy itt gebasz lehet, az eü ellátást komolyan kellene venni, a pályáról a kimentés nem egyszerű mutatvány, az egy heli karcsú lesz, ráadásul értetlenül konstatáltuk, hogy a magán cég mellett az OMSZ, aminek azért mégiscsak lenne elég autója, jól felkészül szakembere a dologra, olyannyira nincs jelen, hogy még árajánlatot se adott be az eü-i biztosításra (arról nem is beszélve, hogy bár nyilván nem az évszázad bizniszére készült senki, de azért az állami forrásokban 2008-ban sem dúskáltunk, ergo egy kis bevétel  a PR mellett nekik is jól jöhetett volna...). Talán egyszer kiderül, hogy mi volt az a rendkívüli államérdek, ami a potenciális résztvételtől eltántorította az akkori vezetést...

Nos, leültünk az asztalhoz, elkezdtünk prezentálni. A jogtulajdonos-főszervezőnek, asszisztensének, a biztonsági főnöknek, a logisztikai igazgatónak, meg még ki tudja kinek. Azok az emberek bőven több, mint 10 éve szervezték a DAKARt, vérprofik voltak. A tárgyalás végére egyenrangú partnernek tekintettek bennünket, egy nyelvet beszéltünk olyannyira, hogy az eredeti tervekkel ellentétben végül nem a magyar szervezőkkel alvállalkozóként, hanem velük szerződtünk direktben és az egy kicsi helikopter helyett két nagyot és egy kicsit rendeltek meg a verseny teljes időtartamára. A tárgyalásról kilépve esett le csak, hogy mekkora eredmény, elismerés is ez a magyar légimentésnek. Ez volt az első komoly, külföldi visszajelzés arról, hogy jó úton járunk.

Másnap kezdetét vette a felkészülés. Heteken keresztül zajlott a logisztika, szerződések előkészítése, aláírása, beosztások szervezése, repülési tervek elkészítése, egyeztetés a műszaki háttérről, szervizkocsi kiállítása, tartalék üzemanyag, mobil kerozintartály biztosítása, a versenyigazgatói helikopter leszerződése, kialakítása, versenyspecifikus rádiótechnika beszerelése, a betegellátás, betegút leszervezése, egyeztetés a kórházakkal  a verseny teljes útvonalán, szállás-étkezés biztosítása a crew-nak, folyamatos kapcsolattartás a főszervezőkkel és a társszervekkel, kezeltük a sajtót. Felvettük a kapcsolatot az osztrák WUCHER céggel, akik a kamera-helikoptert hozták, nekik is segíteni kellett az itteni engedélyek megszerzésében. A projekten dolgozott szinte mindenki a cégben úgy, hogy közben ment a napi munka is ezerrel.

A romániai szakasz előkészítése külön feladatot jelentett. Még ma sem egyszerű oda berepülni, 2008-ban még nehezebb volt. Lefixálni a berepülési időpontokat, engedélyt szerezni egyáltalán a berepüléshez és a több napos ottani műveletekhez nem volt egyszerű. Az utolsó napig jöttek-mentek a levelek, faxok biztosításról, tankolásról, műveleti területről olyannyira, hogy az utolsó nap éjszakáján telefonon még online voltam a bukaresti légüggyel, a kinti magyar követséggel, a magyar NKH elnökével. Éjjel egykor kaptuk meg a másnapi berepülési engedélyt a két mentőhelikopterre, de a versenyigazgatói gépé még mindig késett. Etienne Lavigne(Erről azt kell tudni, hogy Etienne Lavigne, a versenyigazgató gyakorlatilag folyamatosan repül a mezőny felett, minden balesethez odamegy, időnként visszarongyol az irányító központba, igazi megszállott - talán ezért értettük meg egymást annyira :) - azaz az ő gépe nélkül megint csak nincs verseny.)

Végül másnap, amikor már a levegőben voltunk Debrecen felé, ahol kiléptünk az országból, akkor kaptuk az üzenetet rádión, hogy berepülhetünk mindhárom géppel. Az előttünk repülő WUCHER helikoptert engedély hiányában a román légiirányítás még visszafordította a belépőpont előtt, velük Debrecenben találkoztunk. Míg a gépeink tankoltak, telefon fel, a saját kapcsolatainkon keresztül újra szervezés és láss csodát: egy óra múlva nekik is megszereztük a szükséges engedélyt. A négy gép így nagyjából együtt lépte át a román határt. 

A négy gép a Baia Mare-i reptérenA kinti egészségügyi ellátás jogi rendezése szintén komoly feladat volt, egyeztettünk a román belügyi és egészségügyi államtitkárral, de a kinti minisztériumok végül az általunk javasolt légügyi szabályzó (flag legislation) adta lehetőségnek megfelelően megadták az engedélyt (magyar lajstromú légijármű fedélzete magyar területnek számít, így a kinti ellátást mindig a gép fedélzetén csináltuk). Egyébként az előkészítés után, amikor már effektíve dolgozni kellett kint, akkor minden segítséget megkaptunk a Baia Mare-i reptértől, nagyon flottul ment minden ott is és a városi kórházban is.

A közel két hét alatt rengeteg tapasztalatra tettünk szert. Megoldottunk időközben felvetődő bürokratikus problémákat, elhárítottunk műszaki hibát, kiváló partneri viszonyt építettünk ki magyar és külföldi kollégákkal, több, mint száz órát repültünk, majd' minden nap több sérültet elláttunk, segítettünk a repatriációk szervezésében, irgalmatlanul elfáradtunk, de bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legmagasabb elvárásoknak is megfelelni.

Az meg, hogy közben Peterhansel, Sainz, Coma, Despres gépeit testközelből láthattuk, láttuk, hogy dolgoznak rajtuk éjszaka a szerelők, hogy is működik a versenyiroda, a háttér logisztika, az esti Eurosport-os anyag összeállítása, és egyáltalán az egész cirkusz, az megfizethetetlen élmény, hab volt a tortán.

Jövőre lehet, hogy elindulok a Bamakón.

Ki időt nyer, életet nyer. 

Mi más lehetne azok a három hónapok mögött, amik most repkednek a levegőben. Taktikázás, időhúzás, döntésképtelenség.

Papp Magorék az utolsó előtti napon adtak három hónapot a megegyezésre. (http://rontgen.postr.hu/halj-meg-maskor) Nem ültem bent a tárgyaláson, de azért tételezzük fel, hogy nem vagyok hülye. Ez a három hónap semmi másról nem szól, mint az időhúzásról. Államtitkár úr beszorította őket, ajánlott ezt-azt, előrántott valami "megfontolandó" ajánlatot, mint Bob a kalapból Bobeket, de ennek pont annyi a komolyság tartalma, mint a Kockásfülű nyúl repülésének. A megszorítások közepén, a költségvetési hiányra költségvetési lyukkal reagáló büdzsé elfogadásakor? Miből és mit ígértek? A chips adóból? Hajrá rezidensek, irány a szupermarket, zabáljon mindenki chipset energiaitallal leöblítve, jó sokat, hogy jó sok chipsadó forint folyjon be, amiből majd sokat emelnek nektek, hogy még több chipset vehessetek. Éljen a magyar perpetuum mobile! 

Feleségem szemész szakorvosként - igaz, csak heti 3 napot dolgozik, de akkor is - havi bruttó 110 ezer forintot keres Budapesten. Angliában naponta 400 fontot. A megfontolandó ajánlat orvos-társadalom szinten évi pár száz milliárdban lenne mérhető még akkor is, ha ütemezett lenne a bérrendezés. A baj ott van, hogy ad hoc tűzoltásban gondolkodnak, időhúzásra játszanak ahelyett, hogy legalább közép, de még inkább hosszú távú stratégiát dolgoznának ki. Így maradnak hát a három hónapok, én meg csak ugyanazt tudom mondani a gyerekeimnek, amit apám mondott nekem 30 éve: neked már jobb lesz, fiam.

A döntésképtelen vezetők, akiknek vagy fogalmuk, vagy karizmájuk nincs egy adott döntés meghozatalához, na azok játszanak az ilyen három hónapokkal. Barátomat most asszem éppen harmadszorra hosszabbították meg ilyen három hónapos fix szerződéssel, újra elodázva a valós megoldást. Persze, mindez közös megegyezéssel történik, de ez mégiscsak a munkáltató érdeke. A munkavállalónál meg 8 hét múlva újra kezdődik a bizonytalanság.

A létbizonytalanság felőrli az embereket, a tervezhetetlen jövő frusztrációt okoz, rontja a teljesítményt, demoralizál.

Valaha én is átéltem mindezt. 2002-2004 között két éven keresztül kallódtunk három hónapról három hónapra, mert senki nem hozott egy karakán döntést, senki nem állt bele egy - akár rossz - döntésbe se. A volt Mentőkórház közel 120 dolgozója végezte így munkáját, látta el így a betegeket. Alig vártuk, hogy vége legyen...

Komolyan mondom, ennél még az ötéves terv is jobb volt.

Ui.: Boldogabb új évet mindenkinek, mint amilyen 2012 lesz!

Rossz, aki rosszra gondol.

Nem ilyen karácsonyi posztot akartam írni, de ahogy mondják, a téma az utcán hever. Ma tényleg így volt, szinte szó szerint.

Reggel negyed 8 felé anyukámat vittem a szokásos kontrolljára az ÁEK-be. Útközben gázolásba futottunk, rendőrség villogva a helyszínen, gázolt néni a zebrán fekve, mellette két nő (utóbb kiderül, hogy egyik a lánya, a másik egy szemtanú).

Fék, ablak le, rendőröknek jó reggelt, orvos vagyok, mi történt, tudok segíteni?

Jajj, de jó, kérem igen, gázolás, a mentőt már hívtuk, de még nincs itt.

Autó leállít, anyukám ne haragudj, pár perc, persze, persze, menj csak fiam, semmi baj...

Odamentem a földön fekvő nénnihez, bemutatkoztam, lege artis végigvizsgáltam, majd az oldalra durván dislocalt bokatörését folyamatos húzás mellett szépen tengelybe húztam (egyéb panasza nem volt). Ezzel meg is volnánk, fájdalma lecsökkent, mondtam mindjárt melegben lesz, jönnek a kollégák. A mentő közben szirénázva megállt, kiszállt két kolléga és egy kolléganő.

Egyikőjüket sem láttam soha, de ha az ember mégiscsak kollégákkal találkozik, akkor kicsit otthon érzi magát.

- Szervusztok, Túri doktor vagyok, belefutottam, átvizsgáltam, mondhatom? - kérdeztem a (feltehetően) doktornőtől, akit életemben nem láttam, mint mondtam. Választ nem kaptam, húzva tartottam tovább a bokát, miközben ő rólam tudomást sem véve kérdezni kezdte a sérültet. Gondoltam talán halk voltam, ezért újra megszólítottam:

- Szervusz, Túri doktor vagyok, a légimentők vezetője voltam (hátha segít, ahogy én se ismertem őt, felvetődött bennem, hogy ő is hihette, hogy például egy sürgősségi ellátásban kevésbé jártas pszichiáter vagyok, nem pedig egy közel 20 éves múlttal bíró baleseti sebész és gyakorló mentőorvos),mondhatom?

- Pontosan tudom ki Ön, ezért ne tegeződjünk, jó? - vetette oda foghegyről, majd folytatta ott, ahol abbahagyta.

A levegő megfagyott, köpni-nyelni nem tudtam, a sérült lánya, aki mellettem guggolt odasúgta, hogy "Én is az egészségügyben dolgozom, de ilyet még nem láttam!", a laikus szemtanú csak döbbenten és kérdően nézett rám, én levegőt se kaptam, tartottam tovább a bokát, míg az ápoló kolléga sínbe nem helyezte, aztán felálltam, elköszöntem mindenkitől és mentem tovább a dolgomra.

A kolléganőt minősíteni nem az én tisztem, minősítette ő saját magát. A stílus maga az ember. Modortalansága és tiszteletlensége felett én átlépek, de azt gondolom, hogy ez kifejezetten káros, az Országos Mentőszolgálat reputációját és presztízsét semmiképpen sem emeli, ha a "Hivatás az Életért" szlogen mellett, ki tudja milyen háttérinfók alapján ítélve, egyes dolgozók ilyen mértékben elragadtatják magukat, főleg ha a "terepen" teszik mindezt. Nagy kár, hogy ide jutottunk.

Szerencsére persze nem ez az általános, a kollegialitás és bajtársiasság a többségnél valóban megfigyelhető, Fonyódtól Debrecenig találkozik az ember valódi  kollégákkal, akikre büszke lehet az ország. Ünnepek alatt pláne. 

Hát Boldog Karácsonyt Önnek (is), Doktornő!

A Miért? című posztomban egyszer már megpróbáltam elmagyarázni miért is íródnak ezek a posztok. Azóta sok hónap eltelt, a poszt lepörgött, de továbbra is időről-időre megkérdezik, hogy nem hülyültem-e meg teljesen?

Nos, elárulom, nem. Sőt, bizonyos szempontból élek, mint Marci Hevesen. 

Hogy mégis napi szinten foglalkozom a magyarországi mentés jelenlegi helyzetével , annak viszonylag egyszerű magyarázata van. Ehhez értek. Tetszik, nem tetszik az irigyeimnek, de azon kevesek közé tartozom az országban, akik valamit letettek az asztalra. Valami teljesen újat, szakmailag megalapozottat, nemzetközileg elismertet hoztak létre. Nem sufnituning szinten, hanem országos méretben. Szívesen írnék posztokat az afgán időjárásról, vagy a máktermesztés gazdaságosságának elemzéséről, de bevallom, fogalmam sincs róla. Érdekel persze, hogy esik-e épp a hó a tálibokra, vagy szétsüti a turbánjukat és a mákjukat a Nap, de nem érzem magam annyira tájékozottnak a témában, hogy meg is nyilvánuljak benne. Semmi közöm hozzá. 

Rengeteg beszélgetésen vagyok túl, pro és kontra, de egy dologban mindenki egyetértett: amit csináltunk, azt jól csináltuk. Nem Formula autót vittünk a homokra, hanem szakmailag megalapozottan tettük, amit tettünk. Ledolgoztuk 20 év lemaradását, olyan eredményeket értünk el, amik csak egy valakinek nem tetszettek: az anyavállalat szervilis vezetőinek. Ezért aztán az első adandó alkalommal el is távolíttattak indoklás nélkül állásomból. Hogy ez mit jelentett a cégnek, azt tudjuk. Hogy ez mit jelentett a családomnak, a gyerekeimnek, nos, az nem ide tartozik.

Ma szinte mindenki duzzog. Duzzognak, hogy miket nem írok. Megsértődnek. A fene a rózsaszínű lelküket. Egy dolgot nem tudnak: cáfolni. Isten bizony megkövetném őket, ha egyszer is érdemben bizonyították volna, hogy a szikár tények hamisak. Tessenek egészen nyugodtak lenni: sziklaszilárd valamennyi. 

Többet mondok: az elmúlt hosszú évek szinte valamennyi mentéstechnikai, szakmai újítását külsős, nem az OMSZ "szellemi műhelyéhez" (van ilyen egyáltalán???) tartozó lelkes, ambíciózus emberek hozták létre, amiket aztán persze a "big brother" rendre le is nyúlt. A mentőrobogó, a mentőmotor, a gyerekrohamkocsi, a MICU és persze a légimentés mai rendszere mind-mind olyan emberek nevéhez kötődik, akik nem voltak részei a nagy klikknek. Ennek fényében érthető volt hát, hogy miért is kellett menni sokunknak. 

Csakhogy! www.youtube.com/watch?v=fY-zEjAKiMA Tetszenek érteni végre?

Megjelent az álláspályázat. Elég érdekes feltételrendszerrel, jogilag mindenki pályázhat, aki dolgozott 3 évet mentőautón és van egy mentőorvosi szakvizsgája. Mindez egy 6,5 milliárdos vagyont üzemeltető, évi 2 milliárd forintból gazdálkodó légitársaság egyszemélyes felelős vezetői pozícióját éri. Egy fiatal mentőorvos a cég élére... Ugye, csak viccelni tetszenek?! Nem, dehogy, halálosan komolyan gondolják. Ebből pedig az következik, hogy pont ennyire fontos a tulajdonosnak, hogy gondos gazdaként eljárva megtalálja a megfelelő embert. Ennél már az is jobb lett volna, ha ki se írják.

A formai követelményeket azért úgy rakták össze, hogy én ne legyek alkalmas. Mert nincs oxiológus szakvizsgám. Műkörmös tanfolyamom sincs. Elárulom - mert 5 évig nélküle csináltam: a munkához annyira van arra szükség, mint Forma 1-es kocsinak a sivatagra. Semennyire. A kérdés persze az, hogy a főigazgató, akire minden kibic (akiknek semmi se drága) felelőtlen ötlete visszahull, aki de jure egyszemélyben dönt és minden tulajdonosi felelősség nála van, mennyire tud de facto független, önálló entitásként eljárni, mennyire tudja magát függetleníteni a megannyi szürke eminenciástól, vagy mennyire akar afgán időjósokat? Az ő érdeke a jól működő légimentés, a fejlődés, a szakmaiság lenne, ami nem kötné le feleslegesen az amúgy se nagyon sok szabad vegyértékét.

Ennek megfelelően pályáztam is és majd meglátjuk...

Évek óta nem történik semmi érdemi az egészségügyben.

Minden új szereplő, az előre elvárható és később számonkérhető leírt program helyett hangzatos szavakkal indul neki a feladatnak, aztán menet közben ötletelve, politikai csatározásokkal, a Tapolca-Lovasberény-Hajdúszoboszló tengely mentén feláldozva a feláldozhatót születnek meg párducmintás biztosításba oltott Semmelweis tervre hajazó nagytérségi agyrémek.

A kis páncélkazettákról nem beszélek.

Sok mindent figyelembe kell persze venni, de a legfontosabb talán az lenne, hogy elismerjük: az egészségügy is csak egy szolgáltatás. Olyan, mint a fodrász. (Most az akut hajfestést persze nem taglaljuk.) Azaz, van a szolgáltatást igénybevevő betegember, aki oda szeretne menni - amíg tud járni - ahol érzése szerint meg tudják gyógyítani. A rendszer irányíthatja persze különböző módokon, de alapvetően miért is nem indulunk ki abból, hogy ha felnőtt, szavazóképes állampolgárként önállóan dönthet a sorsáról, akkor miért is ne dönthetne arról, hogy hol és ki lássa el?

Ha egyszer Kiskunhalasról Székesfehérvárra menne térdet operáltatni, akkor miért is kell ebben korlátozni? És miért nem lehet az adott ellátást a távolabbi kórházban finanszírozni? A műtét csak egyszer kerül majd az OEP által kifizetésre, nem tökéletesen mindegy, hogy Kiskunhalason, Kecskeméten, vagy Székesfehérváron történik az? 

A provokatív felvetésemben a paradox az, hogy a rendre "súlyponti", "nagytérségi" és még a csuda tudja milyen jelzővel illetett ellátási modellek - miközben a spontán kijárt betegutakat negligálják - maguk kényszerítik az embereket sokszor több tucat kilométer felesleges megtételére (ld. a klasszikus dunavecsei helyzetet: csak mert ott az a csúnya, nagy folyó, amin átkelni felesleges kockázat, járjanak hát inkább a pár km-re lévő Dunaújvárosi kórház helyett Kecskemétre).

Namost akkor hogy is van ez?

Persze, pénz, pénz, pénz. Mindig, mindenki a pénzről beszél. Leginkább arról, hogy kevés. Mi lenne, ha egyszer végre kimondanánk, hogy jó, kevés. De! Ha a pazarlást megszüntetné mindenki, ha a paraszolvenciát co-paymentként legalizálva hoznánk be a rendszerbe, a lopást elfelejtenénk és nem utolsó sorban valóban hozzányúlnánk az elmúlt 60 év örökségéhez, akkor talán menne a dolog. 

Érdekes módon, ha arról van szó, hogy a sarkukra álló orvosok - most éppen Szlovákiában - érnének el eredményeket (már amennyire persze az érdekérvényesítés mentén bedőlni látszó ellátás eredménynek tekinthető, nézőpont kérdése...)  http://index.hu/belfold/2011/11/30/besegitunk_a_szlovak_egeszsegugynek/ , akkor a politikai internacionalizmus azonnal összezár és már az államhatárok se jelente(né)nek akadályt. Meg az a fránya nagy folyó sem. Az, hogy ehhez a (most tényleg) szegény OMSZ-nak mi köze ("Ezen felül az Országos Mentőszolgálat koordinálásával arra is lehetőséget biztosítanak, hogy a 06-1/331-9133-as, éjjel-nappal hívható telefonszámon önkéntes orvosok ajánlják fel humanitárius segítségüket a szlovák sürgősségi betegellátásban - tették hozzá."), na azt talán maga az államtitkár úr se tudja... Kapkodás, ötletelés megalapozott koncepciók nélkül. Hogy működhetne mindez, ha nemrég az M15-ös autópályán történt szlovák busz balesetekor se a 8(!) km-re lévő pozsonyi kórházba vitte az OMSZ a sérülteket, hanem a 60 km-re lévő győri és a 120 km-re lévő tatabányai kórházba?!

Jajj, államtitkár úr, értem én, válságmenedzselés, meg reorganizáció, tűzoltás, menedzserképző és egyebek, de ez akkor is szánalmas. Nem véletlen, hogy már a rezidensek is Lázár Jánossal tárgyalnak. Ott legalább látszik egy sajátos karizma. Csiba Gábor mondatai között is ott a burkolt kritika, koncepció és strukturált megállapodás előbb, operatív munka utóbb. Ha a saját szemétdombon nem tudunk rendet tenni, akkor miért a másén akarunk kapirgálni?

A több évtizedes humán erőforrás problémákat így nem lehet megoldani. Ad hoc ötletek mentén csak a feszültség fog nőni, a végén meg ránkdől a rendszer.

Létrejöttek a különböző területek szabályzói, gyári tréningeken vettek részt a kollégák. Olyan alapossággal végezték a rájuk osztott régi, AS 350B típusú helikopterek karbantartását, hogy soha, senkiben egy pillanatra sem vetődött fel a bizalom hiánya. Mindemellett sajnos – kár lenne tagadni, de – voltak hibák is.

2008-ban elvesztettünk két kollégát egy borzalmas balesetben. A baleset és az abból levont tanulságok külön fejezetet érdemelnek majd egyszer, de egy dolog különösen fontos.

A balesetben elhunyt volt főpilótánkkal a megelőző 10 hónap alatt készítettük elő azt a szimulátoros képzést, ami akkor ősszel indult volna. Éreztük, hogy a képzés, a gyakorlat folyamatos szinten tartása, a vészhelyzetek gyakorlása elengedhetetlen a mindennapi munkavégzéshez. Különösen pedig akkor, ha nem mi rendelkezünk a gépek bevetéséről. Addig, amíg a gépek messze a rendelkezésre álló kapacitás és szakmailag indokolt napi esetszám alatt repülnek, nem biztosítva így a pilótának az igazán létfontosságú gyakorlás kérdését, nos addig duplán fontos a szimuláció. (Erről számos alkalommal próbáltuk meggyőzni az OMSZ aktuális vezetését, de sajnos képességeik meggátolták őket abban, hogy átlássák a rendszert és megértsék, hogy azon a bizonyos A oldalon hozott döntésnek bizony, komoly következménye lesz a B oldalon is. Ma, sajnos már Kft legfelsőbb vezetése sem rendelkezik azzal az érzékkel, hogy ujjbegyével tapintva rájöjjön, ha a pókháló egyik szálát meghúzza, akkor az bizony rezdülni fog sok-sok csomóponttal odébb is. Ennek pedig komoly következményei lesznek.)

A baleset miatt egy évet csúszott a szimulátor képzés, de amint lett egy kis szabad vegyértékünk, most már a balesettel a hátunk mögött még vehemensebben akartam, hogy elinduljon. Büszke vagyok rá, hogy Magyarországon először, mindenféle jogszabályi kötelezettség és hatósági kényszer nélkül megteremtettük rá a fedezetet és a német Hadügyminisztériummal aláírt szerződés alapján lehetőségünk nyílt rá, hogy 2009-ben és 2010-ben is a teljes EC pilóta csapat végigrepülhesse az éves képzést.

Megelőzve korunkat olyannyira elsők voltunk ebben, hogy az osztrák kollégák után Európából a második civil szolgáltatóként kezdtük az éves képzési tematikába illesztett szimulátoros képzést.

Hiba volt a karbantartás során elveszteni egy Ecureuilt is. Ez szerencsére – jogilag – nem baleset, hanem rendellenesség volt, ám a lényegen mit sem változtatott, egy gép összetört. Kaptam is vádaskodó SMS-eket, hívásokat névvel és név nélkül, a következményekkel pedig azonnal szembesültünk. A cég tartalék gép nélkül maradt. Ugyanakkor igyekeztünk erényt kovácsolni a bajból és megfordítani a dolgokat. Ha már így történt, akkor teremtsük meg a feltételeit annak, hogy a helikopter modernizációs program folytatódjon. Megint sok-sok hónap munkája – két lelkes kollégámmal, köszönet nekik! – vezetett oda, hogy a biztosító átutalta a pénzt. Persze nem nekünk, hanem az OMSZ-nak, mint a gép vagyonkezelőjének. Innen kezdve sajnos megint az OMSZ tehetetlenségi nyomatéka alá kerültünk, aminek eredményeképp a mai napig nincs az ország légimentésének tartalék helikoptere, pedig lassan egy éve került a pénz átutalásra…

A baleset és egyéb, a napi munka során feltárt kisebb zavarok elemzése után jutottam el oda, hogy külön hangsúlyt kell fektetni a crew képzésre. Nem (csak) a szakmaira, hanem a kommunikációsra, a döntéshozatalira.

A nemzetközi utak, kapcsolatok mind-mind azt a célt szolgálták, hogy „benchmarking” elve mentén honosítsuk meg az elérhető „best practice”-t. Így találkoztunk az ACRM (Aeromedical Crew Resource Management) tréninggel, amit az EHAC tagságunk miatt viszonylag egyszerűen meghonosítottunk. Az ACRM pár éve kidolgozott tréning forma, ami mentő légijármű fedélzetén dolgozó crew, nem-szakmai képzését jelenti. A légiközlekedésben ismert CRM kurzus továbbfejlesztett, a légimentés mindennapjaiból merített példákon alapuló, annak specialitásait figyelembe vevő képzési formáról van szó.

Ezt a képzést – megint csak kicsit elsőként – a három nagy (és német nyelvű) légimentési hagyományokkal rendelkező ország (Ausztria, Németország és Svájc) után első, nem német nyelvű országként vezettük be. Egy év alatt a teljes állomány részt vett rajta, majd kicsit még tovább haladva, immár a nyugati kollégákat is megelőzve, két év után lezajlottak az ismétlő kurzusok is.

Meggyőződésem szerint a jogi hátterét is meg kellett volna teremteni a kezdeményezésnek, hogy az mostantól minden jelenlegi és jövőbeni szolgáltatóra nézve, a repülésbiztonság érdekében kötelező legyen. Ez ügyben 2009 óta tettünk folyamatosan kísérletet arra, hogy - persze nem csak ez az egy – elért eredményeink legalább Miniszteri Rendeletek szintjén rögzítésre kerüljenek. Az 5/2006-os Mentési Rendelet módosításaira tett javaslatainkat persze rendre megpiszkálták, elszabotálták, legutóbb talán pár hete ötleteltek róla magukat kompetensnek tartó emberek ahelyett, hogy gyakorlatilag kőbe vésnék azokat. A visszaigazolás egyébként megint csak külföldről jött: az FAA az Egyesült Államokban pár napja adta ki a CRM kurzusok megtartására vonatkozó új szabályzóját.

Sorolhatnánk tovább a kisebb-nagyobb eredményeket, amikre méltán lehet(ne) büszke a szakma, a szakmapolitika, de mint tudjuk, az utókor nem mindig hálás. A teljesség igénye nélküli összefoglalása az elmúlt öt évnek nem zárulhat mással, mint a köszönettel.

A magyarországi légimentés rendbetétele során mindvégig egy szempontot tartottunk szem előtt: az esélyegyenlőség jegyében a hozzáférés minél szélesebb körben való biztosítását, a rendelkezésre álló kapacitás kiterjesztését, a folyamatos szolgáltatásbővítést.

Nem gondolta mindenki ezt így és ilyen-olyan érdekek oltárán zokszó nélkül áldozták volna fel az elért eredményeket. Az, hogy ma (még) az ország 7 bázisán, közel 85%-ban biztosít 15 percen belüli kiérkezést a legmagasabb kompetenciájú mentőszervezete, nos az nagyon sok volt kollégám egyéni teljesítményének, munkájának, erőfeszítésének köszönhető. Soha, senki nem köszönte ezt meg nekik, sem a Mentőszolgálat, sem a minisztérium részéről, pedig szó szerint véren, verejtéken és izzadságon keresztül vezetett az út idáig. Mosolyogni, ünnepelni mindig csak magunkban tudtunk, mert senki nem tartotta annyira fontosnak a munkánkat, hogy legalább jelképesen elismerje azt.

Egy fejezet lezárult. Köszönet érte mindenkinek, aki segítette, és Isten bocsásson meg mindazoknak, akik gátolták. Öt év alatt közel húsz év lemaradását ledolgoztuk, a régi Mi2 helikoptereket kivontuk a rendszerből (szintén külön fejezetet érdemelne sorsuk…), létrehoztuk Magyarország legmodernebb helikopter flottáját, mindeközben több mint 11000 alkalommal repültek a helikopterek segíteni a rászorulóknak. Tettük ezt összesen közel 6000 repült óra alatt csaknem 36000 fel- és leszállással. Megnyíltak sosem volt új telephelyek, felépültek új, modern bázisok. Protokollok íródtak, SMS, repülésbiztonsági szolgálat kezdte meg működését, a dolgozók erkölcsi megbecsülése mellett felvázoltunk és elindítottunk egy életpálya-modellt, mentünk előre. Bár eredetileg nem terveztük, az évek alatt mégis bebizonyítottuk, hogy nem csak az informatikában lehet „MENTÉS MÁSKÉNT”. Az, hogy csak ennyi sikerült, nem a mi hibánk. Feladatunk, erőnk, megvalósítható ötletünk lett volna még bőven. 

2005 márciusában végül kezdődött a mai légimentési rendszer kiépítése.

Tavasszal zuhant le a Mi-2 mentőhelikopter Pécsett, az óvoda mellé. Ez az esemény ráirányította a politika, a média és a közvélemény figyelmét a messze nem európai színvonalú szolgáltatásra. Akkor már csaknem egy éve az EU teljes jogú tagállama volt Magyarország, a sürgősségi rendszer átalakításának kezdeményei éppen a minisztériumi asztalokon voltak, logikus volt tehát, hogy a szakmapolitika zöld lámpát adjon egy új légimentési rendszer kialakításhoz. Mi több, nem csak zöld jelzést kapott a projekt, hanem egyenesen elvárásként fogalmazódott meg a hatékony prehospitális rendszer felállítása.

Az OMSZ-nál akkor lehetőségként megjelenő, a hatékony működés irányába mutató átalakítás szintén napirenden volt. Az új főigazgató szemléletében, hozzáállásában más irányt mutatott és szakítani próbált a korábbi évek szocialista nagyvállalati struktúrájával, így a csillagok szerencsés együttállása mentén szinte minden lehetőség adott volt egy sikeres projekt lebonyolításához.

A felkérés egyértelmű volt. Hosszú időre meg kellett oldani a problémát, olyan rendszert kellett kiépíteni, ami hadrafoghatóságában, hatékonyságában megfelel az európai színvonalnak. Stratégia kellett, új koncepció, mert a korábbi rendszer toldozgatása, foldozgatása jól sejthető módon nem jelentett volna előrelépést. Ezért aztán nagy levegőt vettünk és belevágtunk. Az első év kifejezetten inspiráló és termékeny volt. Rengeteg munka vezetett oda, hogy a feladatszabástól számított egy éven belül felállt a rendszer, megteremtve az alapjait a folyamatos fejlődésnek, a növekedésnek.

A jelen cikk adta lehetőségeket lényegesen meghaladó terjedelmet igénylő részletek kihagyása mellett lássuk hát összefoglalva, mit értünk el:

A leglényegesebb: hosszú évek után a légimentés, mint önálló szakma az őt megillető helyre került. A hőskort jellemző, sporadikusan működő rendszerek után végre a szakma teljes vertikuma egy cégben összpontosult. Az egészségügy, a repülés és a karbantartás képviselői egy irodában ültek, napi, heti gyakorisággal egyeztettek, tárgyaltak meg minden kérdést, ami az operatív működéshez elengedhetetlen volt. Ha döntés kellett az A oldalon, azonnal láttuk, hogy az milyen következményekkel jár a B oldalon.

A szakma szervezetileg is az őt megillető keretek közé került. Kiválva a mamut szervezetből, egy kis, rugalmas cégként gyorsan tudtunk reagálni a kihívásokra. Projektszemlélettel mentünk előre, önállóan előkészítve a döntéseket, önállóan végrehajtva azokat a döntéshozatal után, folyamatosan visszacsatolva a végrehajtás alatt.

Az elmúlt öt év alatt viszonylag könnyű helyzetben voltam. Olyan munkát kellett végeznem, olyan feladatot kellett végrehajtanom, ami 2002 óta a fejemben volt, hiszen az elméleti alapok kidolgozásában is nagy szerepem volt. Hosszú évek felkészülése után már csak finomhangolni kellett és az aktuális lehetőségekhez adaptálva kiválóan szóltak a hangszerek.

Rendkívül fontos dolognak tartom ma is, hogy az öt évet folyamatosan konzekvens szakmaiság és szakmai kommunikáció jellemezte. Nem volt csapongás, újabb ötletelés, annak az ideje lejárt. A csapat minden tagja látta a közös irányt, egy nyelvet beszéltünk. Ez elengedhetetlen volt, mert 2007-től mind minisztériumi, mind OMSZ szinten elindult a nem is titkolt gáncsoskodás.

Amint lecserélődött ugyanis a projektet inicializáló miniszter és OMSZ főigazgató, a mindenkori szereplők folyamatosan ellenfelet láttak a töretlenül fejlődő cégben. A fent említett régiós és felsővezetők egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a Légimentő Kht-ra, olyannyira, hogy 2009-ben már fel is vetődött annak megszüntetése és az OMSZ-ba történő visszaolvasztása. Észérvek persze nem voltak, érzelmi oldalról közelítették meg a kérdést.

Szerencsére a vádak, érvek annyira komolytalanok, szakmaiatlanok és nem utolsó sorban jogilag megalapozatlanok voltak, hogy a beolvasztás vágya hamvába halt. Ugyanakkor azt elmondhatjuk, hogy a megalapozatlan ötletelések egyre több energiát vettek el a produktív munkától, a fejlődéstől.

Nulláról kezdve felépítettünk egy olyan szervezetet, ami igyekezett minden szakmai, hatósági elvárásnak, előírásnak megfelelni. Alapállás volt részemről, hogy a szabályok szerint kell dolgozni, de ezen túl is fel kellett készülni minden támadásra, a különböző érdekeket kiszolgáló bürokratikus akadályoztatásra, ezért különösen körültekintően kellett dolgozni.

Az egészségügyi oldalon létrehoztuk Magyarország legmagasabb kompetenciájú mentőegységét. Minden helikopteren mindig orvos ült, válogatott, rátermett gárda. Mellettük régi, tapasztalt szakápolók, vagy újonnan felvett mentőtisztek. A mentésügy könnyűlovassága állt csatasorba a sérültek mentéséért. Ez a mentési kapacitás nem versenytársa, sokkal inkább kiegészítője a földi mentésnek. Olyan szakmai, riasztási protokollt írtunk, ami a hazai viszonyokhoz adaptált, de nemzetközi szinten is megállja a helyét. Az persze más kérdés, hogy – tisztelet a kivételnek – be is kellett volna tartani azoknak, akik a helikopterek riasztásáért feleltek.

A flight ops és a karbantartás külön figyelmet kapott. Tulajdonképpen egyszerű helyzetben voltunk, mert a helikopterek beszerzése egy komplex, ún. „szolgáltatás vásárlási” szerződés keretén belül történt. A tender elindítása előtt a kérdést minden oldalról alaposan megvizsgáltuk. Mi legyen a beszerzés módja? Vétel? Lízing? Bérlet? Egyáltalán milyen gép legyen? Ki fogja karbantartani a gépeket? Ha vásárol az ország, akkor lesz-e képzett személyzet a karbantartásra? Mennyibe kerülne a tartalékképzés, a speciális szerszámok beszerzése? A szerelők, a mérnökök kiképzése mennyi időbe és pénzbe kerülne? Van egyáltalán angolul folyékonyan beszélő műszaki háttér? Mi legyen a tartalék gép kérdésével? Ki fogja az analóg technikán gyakorlatot szerzett pilótákat a digitális gépekre átképezni? Mi legyen a biztosítással? Ezer szempont befolyásolja az üzemeltetési költséget, amik bizony jelentős tételt jelentenek.

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tucatjait kellett elemezni és értékelni ahhoz, hogy a magyar viszonyokhoz és körülményekhez adaptálva a lehető legjobb megoldást megtaláljuk.

Ma, hat évvel a kezdetek óta is azt mondom, ennél jobb döntést nem hozhattunk volna. Olyannyira, hogy ma még mindig nem érzem alkalmasnak és kiszámíthatónak, finanszírozását tekintve pedig biztosnak a rendszert arra, hogy hasonló méretű flottát önállóan üzemeltessen, tartson karban, bár kétségtelen, hogy hatalmas fejlődésen ment keresztül a társaság műszaki és repülési részlege. Ha az elmúlt öt év lendülete és koncepciózus fejlesztése megmaradna, akkor 2-3 év múlva felállhatna egy olyan karbantartó szervezet, ami képes lenne akár 10 modern helikopter karbantartására is. 

 Folyt. köv.

Akkor inkább locsolgassál rózsafákat. Azzal nem lehet kárt okozni.

A virágot mindenki szereti, tán még az idióta kertészt is. Legfeljebb szánakozva megmosolyogják, ha megszúrja a tüske az ujját. Ami viszont most zajlik a kertészetben, hát az nem válik szakma dicsőségére, sőt. A természetvédőktől a Greenpeace-ig hördül fel mindenki. Csalán van a sóska, kóró a rózsa helyett. Esőfelhőket kellene oszlatni, de csak locsolnak tovább rendületlenül. Rohadnak a gyümölcsök a fán, pedig egész szépen alakult már a termés. Pontosan adagolt növekedés serkentő műtrágya kellene, de csak a szart terítik szét. Fröcsög is mindenhova, de bambán nézik, hogy ki tette a gatyájukba.

Állnak a kis kertészlegények szépen körben, mindegyik a barna gatyájában, ásó, sarló, kalapács a kezükben, a kertet felveri a dudva, jajj, jajj, mi szegény legények, de nehéz is a bányászok élete...

"Ők csak megásták a gödröt és ültették a fát,

S a gyökere volt fölül és a földben lent az ág.

Én már nem is szóltam nekik, hogyan lenne jobb vagy szebb, 

Tudod, ők értenek hozzá, csupa jó nagy, jó nagy sss... ez van." 

Hát ez van. Ne várd a májust, hisz közelít a tél.

Olyan jó az ősz. Kongresszusok vannak, meg álláspályázatok.

A minap olvastam az ÁEK sürgősségi osztályának osztályvezető főorvosi pályázatát az Eü Közlönyben. Aktualitása kísértetiesen egybecseng a miniszter úr azon - egyébként helyes - szándékával, hogy a Honvéd kórház komoly sürgősségi centrum legyen, hiszen a kubatúra, a hardver kifejezetten alkalmassá teszi erre. Hát most keresik a szoftvert, aki a jelenlegi megbízott vezető helyett végre tisztességes pályázat útján elnyert kinevezéssel, afféle megfelelő ember lehet a megfelelő helyen.

Ideje váltani, hiszen ez az osztály régóta lóg a levegőben, kicsit kallódik. Ma már elárulhatom azt a titkot, hogy nem is olyan régen még tőlem kérdezék, hogy lenne-e valaki, aki szóba jöhet és pályázna, mert sajnos az átmeneti ember kvalitásai hagytak némi kívánnivalót maguk után. Most viszont mintha kicsit kilógó lólábat látnék: a pályázat olybá' tűnik, mintha egy (pont az átmeneti) személyre lenne kiírva. Úriember tutiba' nem fogad, de nem lepődnék meg, ha BB monogrammal lehetne csak nyerni. Na, ez nagyon nagy baj lenne. És csak a Sasadi úton felborult gyerekszállító kisbuszra utalok... ( www.kisalfold.hu/kitekinto/buszbaleset_utan_javult_noel_allapota/2078852/ )

Rémálmaimban se jöjjön elő.

Volt viszont egy másik álmom.

Indoklás nélküli eltávolításom után kiírták a volt állásomat.

Ezt láttam az éjjel:

Az Országos Mentőszolgálat főigazgatója pályázatot hirdet a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatói állásának betöltésére.

Feltételek:

Orvosi diploma,

Korábban két mentőállomás esetében átmeneti sikertelenség után csendes elkullogás,

8 hónapos vezetői gyakorlatlanság, ami alatt a pályázó minimum egy jól működő rendszert morálisan tönkretett, teljesítményét 40%-kal csökkentette, és saját munkaidejének 70%-át Isten tudja hol töltötte.

A sikeres pályázó 5 bővített mondatban indokolja meg a Tokorcs-Hosszúhetény-Mezőkövesd háromszög általa vízionált jelentősségét;

Itthoni kiégés miatt London HEMS-nél töltött rehabilitáció,

Monogram: TP

Előnyt jelent:

További két angol helikopter mellett pózoló fénykép megléte,

Bárki mellkasának árokparton történő helyszíni kinyitása,

RSI vírus hordozása,

Zero Coke függőség.

Amit kínálunk:

Céges autó, bőrfotel, az elmúlt 8 hónap alatt demoralizált csapat vezetése, kevés munkáért sok pénzt, a számonkérés hiánya, főszerep a bábszínházban.

A pozíció betöltéséhez döntésképtelenség megléte nem akadály. A pályázat beadható 2011. november 15-én 10:00 és 10:02 között a Markó utca 22 alatt, az OMSZ főigazgatóságán. 

Mondanom se kell, csatakosan ébredtem. Egy pillanatig - amíg a monogram átvillant az agyamon - azt hittem, pályázok. Aztán rájöttem, hogy ez nem rám van kiírva. Egy újabb lóláb lógott ki. 

Emlékezünk. 

Ki-ki a maga módján. Én sosem szerettem a teátrális megnyilvánulásokat, sokkal inkább magamban kezeltem ezeket a dolgokat. Temetőbe járni ilyenkor nem szoktam, nyomaszt a dolog, a rengeteg ember, aki sokszor tudomást se vesz a másikról, szinte fellökik egymást, kiteszik a koszorúkat, majd jönnek a parasztok, akik az éj leple alatt meg visszalopják. Ez nekem sok. 

Év közben többször jártam azoknál, akik hiányoznak. Jelet nem feltétlenül hagytam, de ők úgyis tudják... Legyen az egy családi kedves, vagy egy elvesztett kolléga. Legyen szó egy temetőről, vagy épp a füredi emlékoszlopról. Az emlékük kötelez, de az emlékezés fakultatív. Sajnos. Sokan elfelejtik, hogy a mindennapok során többször kellene tartani magunkat régen tett fogadalmakhoz, közös emlékekhez. Nem csak szavakban, tettekben is. 

Idén is a magam módján emlékeztem. Egyedül és az jó volt. Csend volt, napsütés. 

Motorozással kezdtem. Csak egy pulóverben, dzseki nélkül. A szellem szabadsága mellett a motorozás élménye a test szabadságát is adta, katartikus érzés volt 14 fokban érezni a csípős szelet, az illatokat. A motoron érzem sokszor, milyen védtelen is az ember, milyen pillanatokon múlik az élet. 

Déltájban tököt faragtam a gyerekeimnek. Kifejezetten élveztem. Afféle meglepetés estére, szelleműzés. Közös gyertyagyújtás a töklámpásba, a játékosság mellett némi magasztos gondolat a kis fejekbe. Most mind a három saját fejével az ágya mellett alszik. "Apa, csukd be az ajtót, nem félek, hagy legyen jó sötét, hogy jobban lássam a gyertyát!"

Steve Jobs-ot hallgattam, 2005-ös Stanford-i beszéde magáért beszél. Most különösen. Kötelező "olvasmánnyá" tenném, de félek, sokan nem hallanák ki a sorok közül a lényeget. A személyes múltammal való párhuzamok csak véletlenek lehetnek, de így különösen sok felkiáltó jelet hagyott maga után az a 15 perc. Némi depresszív hangulati elem kiváló aláfestést adott a nap végére, nem is volt vele semmi baj, mégiscsak emlékezni kell. Ilyenkor az ember a saját sebeit is szívesebben nyalogatja. 

Érzem erőm elhágy, fáradt testem földbe, lelkem az égbe vágy.

Aztán pedig mégse. Csakazértse. Két óra beszélgetés, erőt adó mosoly, más, "a poklot is megjártam" története és mégis mozog a föld. A rossz elnyeri méltó büntetését,  a jó méltó jutalmát, az élet pedig megy tovább. 

És ez így van rendjén.

A repülés vágya egyidős az emberrel.

Ahogy az is, hogy egy szűk szakmán kívül, aki eligazodik a részletek között is, a többség csak annyit tud róla, hogy baromi drága. Ami persze önmagában nem igaz, a költséges szó sokkal inkább helyénvaló. Ugyanis gondos tervezéssel, a jogszabályi követelményekhez, az igényekhez és feladatokhoz szabott géptípus kiválasztásával, az üzemeltetés minden részletére kiterjedő hosszútávú koncepciók kidolgozásával, a különböző finanszírozási modellek elemzésével, valamint napi szinten végzett rendkívül gondos gazdálkodással a drága jelző értelmét veszti és a sokkal pontosabb költséges szó kerül előtérbe.

Ha viszont a fenti alaptételek nem teljesülnek és egy pazarló, tulajdonosi szemlélet nélküli üzemeltetés, "állami feladat, majd az állam kifizeti" attitűd uralkodik el, nos akkor viszont a szó legklasszikusabb értelmében drága lesz a dolog. Nekünk, adófizetőknek. Ilyenkor két dolgot lehet tenni: szemléletet váltani és számonkérni a pazarlást.

Anélkül, hogy most részletes elemzést írnék a meglehetősen bonyolult gazdasági hátteréről a dolognak, azért hagy világítsam meg a kérdést gondolatébresztő jelleggel az állami feladatot ellátó légijárműveket érintő pazarlás oldaláról. 

A katonák közül sokan emlékeznek még arra, amikor Pápán búcsúrepülést végeztek a rendszerből kivont, egyébként előtte nem sokkal az oroszoknál nagyjavíttatott és az akkori világ sok országában még rendszerben álló gépekkel. Aztán ahelyett, hogy az állam, mint gondos gazda, értékesítette volna a bringákat, nem azt tette, hanem gondosan sorbaállítva, affélememento mori -ként leállította őket a pápai reptér betonjára. Nem egy gépet, nem tízet, hanem több tucatot. Valaha láttam vagy százat, ma 52-t számoltam meg a Google Earth segítségével... Hosszú évek után, 2007-ben végül eladták őket, a MiG-29-eseket legalább már ma értékesíteni próbálják, taps érte!

Minapi hír a sajtóban, hogy a Honvédelmi tárca az Egyesült Államokból szerezne be "ingyen" 30 db, közel 40 éves helikoptert, amikkel ellátnák esetleg a légimentési feladatokat is. Ezzel kapcsolatban megkeresésre több portálon nyilatkoztam, hogy egy jó szándékú, de szakmailag teljesen megalapozatlan felvetésről van szó. Olyannyira, hogy meggyőződésem szerint a projekt hosszú távon még a Magyar Honvédség helikopteréhségét sem elégíti ki, a légimentést ebben a kontextusban említeni pedig teljesen értelmetlen. Anélkül, hogy demagóg módon levezetném a "Mennyit ér egy emberélet?" című feladványt, ez lesz a "többe kerül a leves, mint a hús" tétel akademikus igazolása.

Hogy miért is?

Még élénken emlékszem arra a napra, amikor Szabó János volt kisgazda honvédelmi miniszter Gógl Árpád egészségügyi miniszternek nagy csinnadratta közepette átadott 2000-ben jóhéhány, a honvédségtől kivont MI-2 típusú helikoptert. Na, azok a gépek pont annyira oldották meg a légimentés problémáit, mint ahogy Münchausen báró a hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. A történetet ismerjük, szerencsére a végén egy jól átgondolt stratégia mentén létrehozhattuk Magyarország legmodernebb, a feladatra kifejezetten alkalmas helikopter flottáját. A modell, a tapasztalatok (mind pozitív, mind negatív) rendelkezésre állnak/álltak, a kitaposott utat, a know-how-t, a közreműködésünket többször felajánlottuk az érintett társszerveknek, tárcáknak, de nem éltek vele. Most jönnek újra mások levetett szutykai, a Mi-2 történet pedig korántsem ért véget.

Mi ugyanis 2008 februárjában kivontuk őket a repülésből, a korszakot lezártuk. Az OMSZ, mint tulajdonos néhányszor megrendelte ugyan a konzerváló karbantarásukat, de leginkább nem. A 14 darab vasat azóta (havi fél milláért!) Debrecenben köpték tele a baglyok, húgyozták le az egerek, rágták szét a nyestek, hiába mondtuk havonta, hogy adjuk el őket, amíg lehet valamit kapni értük, a bevételt fordítsuk bázisépítésre, fejlesztésre, bármire, az OMSZ vezetése a füle botját se mozdította. Hagyták szépen lerohadni az egész flottát. Vagyonvesztés, hűtlen kezelés, gondatlan gazdálkodás? Majd az ügyészek megmondják.

Pár hónapos friss hír viszont, hogy ebből a levetett honvédségi, a légimentőket kiszolgált elértéktelenedett Mi-2 flottából a ma légirendészei csemegéznek, átveszik az egészet. Szegények... Nesze neked hosszú távú, költséghatékony koncepció. Magyarország, XXI. század, én így szeretlek.

Végezetül, a hab a tortán:

Az ország egyetlen állami tulajdonú, az OMSZ vagyonkezelésében lévő repülőgépének megjelent az árverési hirdetménye: ( www.mnvzrt.hu/palyazatok/egyeb/Arveresi_hirdetmeny_repulogep.html?query=mentőrepülő ) . Az országos jóságos mentőszolgálat utoljára - most már papír is van róla! - 2004. január 17-én rendelt meg ápolást a gépen. Azóta hagyták ezt is tönkremenni a ferihegyi betonon, amolyan igazi jó gazda módjára. Most aztán meg is hirdették egy mentőautó áráért. Az, hogy mennyi lesz a tárolási díj a reptér felé, csak a jogászkodásoktól függ majd, mert hogy az induló  összeg nagyjából a fele a kikiáltási árnak, az biztos. A nyomozati anyagot a Mi-2 flottához, amolyan halmazatiként nyugodtan hozzá lehet csapni...

A fenti tények ismeretében visszanézve kisebb csoda, amit a légimentésben elértünk. Csak sajnos már tudjuk, hogy minden csoda három napig tart... 

 Mert nem mindegy, hogy ki visz el.

Normális rendszerben, helyzetben, ahol egységes minőségbiztosítási rendszerek vannak, ahol az ellátás színvonalának homogenizálására törekednek, ott jó esélyünk van a túlélésre.

Ott, ahol a rendszert csak a lendülete viszi előre és naponta fordul elő, hogy agyvérzett 32 éves anyukát ordítóan szakmaiatlan körülmények közepette látnak el, szállítanak kórházba úgy, hogy a vége donáció - nos ott a túlélés esélye bizony csekély.

A kérdés persze csak az, hogy mikor döbben rá a döntéshozó, hogy igenis, valamit tenni kell?

Mert lehet tudomást nem venni a gusztustalan lábszárfekéllyel otthon fekvőről, azt senki nem látja, senkit nem zavar, kivéve persze a magát a szerencsétlen cukorbeteget. Lehet a patikában a csökkentett támogatású gyógyszereket lenyomni a torkunkon, azért is maximum a sorbanállók problémáznak, mert a nyugdíjasok pénztárcája kit érdekel?

De abban biztos vagyok, hogy senki nem szereti a sérülteket az utcán hagyni. Azt rengeteg ember látja, mindig oda is keveredik egy kamera, megy aztán a híradókban a képi anyag és az emberek levonják a következtetést: nem vagyunk biztonságban. A rendszerben dolgozók bele kilóg a túlterheltségtől, próbálnak megfelelni az elvárásoknak, de valljuk be, ez nem mindig megy. 

Értem én persze, hogy erre van egy szóvivő, aki kimagyaráz Kolonics ügyet, Vértesboglári töketlenkedést, gyerekhalált, bármit, csak egy dolgot nem szeretnék, de azt nagyon nem. Hogy az én családom/barátaim/ismerőseim után magyarázkodjon. Mert a zászló nekünk is áll.

Mindenkit érhet baleset. Sajnos a mentőket is.

Megy a panaszkodás a pénzről. Nos, nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy az OMSZ működését a jelenlegi éves működési fedezettel biztosítani lehetne. Ehhez persze radikális átalakításra, paradigma váltásra lenne szükség. Szemléletet kellene váltani azon nyomban, mert sajnos már nem mondhatjuk "Amíg nem késő...". Mert már az.

Az OMSZ menedzsmentjének esze ágában sincs megtisztulni, irányt váltani. Parolis zakót varratni van eszük, a feladatokkal szembenézni nincs se bátorságuk, se  képességük. Langyos büdösben üldögélni, az megy, kinyitni az ablakot és szellőztetni fáznak. Csak nehogy ráfázás legyen a vége... A másik baj pedig sajnos az, hogy nincs ma olyan felettes szerv, olyan hatóság, olyan minisztérium, amelyik higgadtan, tárgyilagosan és nagyon szakmai módon kérné számon a hibákat, amelyik vizsgálata végén egyszer, csak egyszer az életben megállapítanák a vezetői felelősséget.

Ma egy mentőautó karambolozott. Rendszáma alapján akár 13 éves is lehet. De 10 biztos van. Ha nem kötöttek volna elvtelen kompromisszumot, akkor ma nincs az a baleset. Mert az a kocsi már nem futott volna.

Isten nyugosztalja az áldozatot, jobbulást a kollégáknak, a sérülteknek.

Muszáj egy kicsit jogászkodni.

Miközben a mindennapi rohanásban szinte észre sem vesszük az ordító szakmai hibákat (ld. pl.:  www.origo.hu/teve/20110901-gerincbaleset-utan-korhazba-kerult-aranypart-egy-szereploje.html ), attól azok a szemünk előtt történnek. A tudatos jogsértések pedig még megdöbbentőbbek, hiszen azokat általában vezetők követik el (ld. pl.:  www.fn.hu/belfold/20110823/torvenytelensegben_egeszsegugyi_allashalmozok/ ). Ezek felszínre kerülése esetén elkövetőik reakciója általában a "Mi közötök hozzá? Nekünk lehet..." szintjét éri el és az önkritika, a "Sajnálom, hibáztunk, levonjuk a megfelelő következtetést."-ig sosem jut el. A baj csak ott van, hogy bizony, sok esetben ezek a tudatosan törvényt sértő vezetők a felelősek a beosztottak hibáiért is. Hogy miért is?

Imperitia Culpae Adnumeratur, azaz mesterségbeli járatlanság gondatlanságnak számít. (Gai. D. 50, 17, 132.) Ezt Gaius, az öt legnagyobbnak tartott jogtudós egyike, 2. századi római jogász írta le először.

Ez az általánosan megfogalmazott tétel minden munkavállalói szinten igaz, függetlenül a betöltött pozíciótól. Fogadjuk el evidenciának, hogy mindenkinek a saját munkaköre ellátásához kell "mesterségbeli jártassággal" rendelkeznie. A mentődolgozónak a betegellátás terén, a vezetőnek a cégvezetés terén. Egyszerűbben mondva: megfelelő embert a megfelelő helyre. Aki tehát a saját munkakörében járatlan, az bizony gondatlan is egyben.

A vezetők felelőssége mégis hatványozottan áll fenn. Hiszen az a mentődolgozó, aki nem tudja, hogy mi az a Stifneck, aki a vérzéscsillapítás legelemibb formáival sincs tisztában, aki a gerincsérültet nem megfelelő módon látja el, az persze, hibás, de a körülmények vizsgálata esetén nem egyszer kiderül, hogy az őt alkalmazó munkáltató felelőssége még nagyobb. Úgy mentőgépkocsira ültetni valakit, hogy nem győződünk meg a képességeiről, nem oktatjuk, készítjük fel a feladatra előtte, nem ellenőrizzük a munkáját folyamatosan, nos ez mind-mind a vezetői felelősség körébe tartozó kérdés. Ez ugyanis (sok más mellett persze) a vezetők feladata. Aki tehát ilyen módon járatlan a munkakörében, az bizony gondatlan is.

Az OMSZ-nál a vezetői arrogancia sajnos itt nem áll meg. Eddig általában két dologgal találkozunk jogilag kérdéses esetekben. Amiről nem beszélünk, az nincs (illetve a szóvivő utólag kimagyarázza). Ha mégse lehet a szőnyeg alá söpörni a kérdést, akkor egyszerűbb egy-egy közkatona látványos meghurcolása, jó hangosan példa statuálása ahelyett, hogy a vezetők magukba néznének.

Tavaly óta azonban elharapóztak az agresszív, a felvetésre támadással, zsarolással, tudatos jogsértéssel válaszoló esetek. Nagyon rossz az irány, aggasztó a helyzet. Persze értem én, hogy a sarokba szorított ember hátrafelé fizikailag nem mehet, ezért kínjában támad.

Egy FB-os bejegyzésben olvastam: "Mindig a fejtől büdösödik a láb... Mit várunk?" Addig, amíg nem lesz teljes csere, sajnos semmi jót.

Nem is gondolnánk milyen fertőző betegségek pusztítják az egészségügyet. Sajnos bekaptuk az RSI vírust. Mondhatnánk, hogy belső féreg foga rág - és nem vagyunk messze a valóságtól.

Nem elég, hogy a külső körülmények - általános gazdasági helyzet, pénzelvonás, humán erőforrás problémák (huhhhh, de hülye szavak is ezek...) - egyre nehezebbé teszik a munkát, mesterségesen még rá is teszünk egy lapáttal, hogy köddé váljon mindaz, ami valaha jól működött. Nem elég nekünk a magunk baja, még pluszban is veszünk újakat a nyakunkba.

Az eddig rendszerszinten használt modern fegyverek  helyett mára lassan kőbaltára sem futja, de ettől még csillagháborús terveket szövögetünk. A fegyelmezett, jól képzett és motivált hadsereg mára demoralizálódott, most pedig nem az a baj, hogy aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére. Most a hadvezér nem fenyegethet a jogos rétes megvonásával, épp ellenkezőleg, az aszinkron lépések bizony, pont az ő sikertelenségét jelentik. 

Egészségügyi céget vezetni férfias munka. Mostanában aztán különösen. Tökösnek kell lenni, nem nyuszifiúnak. Mindig is voltak persze klasszikus költségvetési szemléletű intézményvezetők, akik tojtak a feladatra, csak a fotel kellett; akik képtelenek voltak gazdálkodni, ha évközben elfogyott a pénz, hát akkor jól odaálltak még egyszer a pénztárhoz, kuncsorogtak egy kis plusz forrásért, végül megbuktak valahol, aztán kicsit később felbukkantak máshol. Isten hozta Magyarországon!

Aki RSI-t vezet, abban láthatóan nincs meg a szakmai alázat, a feladatok közötti priorizálás képessége, a döntésekkor a helyes pillanat felismerése... A jól működő intézmények szétesését, a sorvadást bizony erős menedzsmentnek meg kellene tudni állítani. De mi van akkor, ha a külső, a cégtől független, kívülről begyűrűző gondok megoldása nem cél, hanem pont ellenkezőleg, azokkal megbirkózni nem tudó, ráadásul a jól működő meglévő folyamatokkal is hadilábon álló gyámoltalan vezetőt tesz a rendszer az élre? Az RSI nem szinonimája a fejlődésnek. A sorvadás nem előrelépés. Látható, érezhető kínlódás, erőlködés, pedig az intézmények (a rászorulók meg pláne!) többet, jobbat érdemelnének. Amikor áll a bál az egészségügyben, akkor arra kellene nagyon figyelni, hogy a meglévő, jól működő rendszereket ne lehetetlenítsük el, ne jussanak a többi RSI sorsára. 

Ha RSI, akkor tessék két cégre gondolni. A példa kedvéért feltéve (de persze nem megengedve) legyen mondjuk aaa...., aaaaaaaaa........., aaaaa..... MÁV és a GySEV.

Az egyik nagy, lomha mamut, több évtizedes múlttal, tele visszaéléssel, alulfizetett, kizsigerelt dolgozókkal. Késő vonatok, rozsdás, koszos szerelvények. Pocakos, fehér zokni-szandálos, stílustalan, VOR-os öltönyös állomásvezetők. Némelyikük masinisztának hiszi magát, pedig krampácsoló is alig lehetne. Míg a dolgozók arca a sok munkától szénporos és izzadt, addig ők a napra sem mehetnének ki a vaj miatt... Mint egy Menzel filmben.

A másik kicsi, rugalmas, menetrendet tartó, osztrák precízitást megtanuló cég. Tisztaság, rend, fegyelem. Átlátható működés, folyamatos fejlődés. Ausztria és Magyarország között kezdetben még döcögős volt a határátlépés, de mára az is gördülékenyen zajlik. Képzeljük el, milyen károkat is okozhat itt, ha az RSI vírus betege megjelenik. Egy bolond százat csinál. 

És akkor elkezdenek majd késni a vonatok, húgyos lesz a klozett, néha egy-egy járat el se indul, vagy épp nem áll meg és utasokat nem szállít, elindul a pazarlás - és lám, gazdagabbak lettünk egy újabb RSI-vel. Hát isteni. Kedves rádió nézőink! Ne felejtsük, MI vagyunk az utasok! 

Az egészségügyben dolgozóknak két lehetősége van az RSI elkerülésére: kivágni a fekélyt, karanténba tenni a vírushordozókat, vagy egy fertőzésmentes területre költözni. Felszállni egy osztrák vonatra, amíg még megáll nálunk...

Nemrég robbant a bomba a köztudatban: a mentőápolók közel felének nincs egészségügyi végzettsége.

Amivel a nagy nyilvánosság most szembesül, az a cégen belül hosszú évek óta tudott volt. Olyannyira, hogy közel 20 éve kezdődött prehospitális gyakorlatom legelején megtanult egyik első szakzsargon a "katasztrófa egység" volt. Ennek hívták/hívják ugyanis a kezdő sofőrrel, ápolóval (esetleg mentőtiszttel) kivonuló személyzetet. Ez a terminus technicus pedig önmagában azonnal cáfolja is Győrfi Pál ismét kifejezetten átlátszó magyarázkodását, miszerint a beosztások készítésénél figyelembe veszik a képzettséget ("...mentőállomásokon úgy alakítják a szolgálati beosztásokat, hogy alapul veszik az egy mentőegységben (egy autón) dolgozók szakképzettségét."). Ha ez ugyanis így lenne, akkor a magáért beszélő jelző nem alakulhatott volna ki...

Korábbi írásaimban különböző oldalról megközelítve igyekeztem rendre felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy bizony a jelenlegi formájában működő 63 éves OMSZ felett eljárt az idő.

A humán erőforrás problémák az elsők között szerepelnek, a szervezet múltba révedő szentimentalizmussal ragaszkodik a hagyományokhoz, fittyet hányva arra a tényre, hogy sajnos a kompetenciák hiánya a mi bőrünkre megy. Számos alkalommal találkoztam napi munkám során olyan kollégákkal, akik legjobb szándékuk ellenére sem voltak képesek megfelelni a sürgősségi/prehospitális ellátás kihívásainak már csak azért sem, mert egyszerűen nem voltak kiképezve. Ez pedig nem az ő felelősségük, hanem az őket alkalmazó munkáltatóé.

Az pedig kifejezetten cinikus magyarázkodás és a probléma szőnyeg alá söprése, amikor azt nyilatkozza a szóvivő, hogy "Mindamellett ha a belépő dolgozónak nincs mentőápolói képesítése, kötelezettséget vállal három éven belüli megszerzésére." Ha ugyanis 20%-os fluktuációt ismer el a cég, akkor egyrészt pontosan tudja, hogy minimum 20%-a a dolgozóknak kilépéséig sosem fogja elvégezni a feltételül szabott iskolát, másrészt pedig ha a szerencsétlen kőművest meg is csípi a mentés szenvedélye és hivatásként tekint az új szakmájára,akkor sem lesz pénze, ereje, ideje kevés pénzért sokat dolgozó, kizsigerelt emberként iskolába járni (tisztelet a kivételnek).

A most kiderült tény a személyügyi kérdések közül csak jéghegy csúcsát jelenti. A teljesség igénye nélkül kérdezem: milyen egészségügyi szolgáltató cég az, ahol a 238 szervezett orvosi státuszra kicsit túltöltve 249 az állományi létszám, ám közülük mindössze 198! vesz részt a feladatellátásban (forrás: www.mentok.hu), miközben fizetésük nyilván "orvosi"?!?!?!

Győrfi Pál most épp az egy hónapos intenzív tanfolyam + vizsga mindent megoldó varázsszavát dobta be. Ez érdekes, mert néhány héttel ezelőtt a HVG riportjában megjelent 2 hetes gyorstalpaló képzés ellen meg nem tiltakozott kézzel-lábbal... Értem én, az OMSZ vezetősége sajátos inerciarendszerben értelmezi az időt.

A baj az, hogy pont ez az, ami eljárt felettük.

Együtt kezdtük velük.

Milos azon kevesek közé tartozott, aki a megannyi bizonytalanság ellenére a kezdetektől hihetetlen lelkesedéssel dolgozott, az elsők között hagyta ott a langyos OMSZ-os főállását és jött át hozzánk. Csibészes mosolya és bohémsága kemény srácot takart, aki nagyon tudott dolgozni. Motivált, terhelhető és eredményes volt. Jánost már én vettem fel. Az indulás után nyolc hónappal érkezett, új erőt és komoly szakmaiságot hozott a cégbe. Szükség is volt rá, hiszen a repülési szolgálat az első hónapokban nem hozta az általam elvárt szintet, csapongó, öncélú vezetője volt. János karakánsága, fegyelmezettsége és acélossága, ugyanakkor önkritikája és humora meghatározta a mindennapi irodai és operatív munka hangulatát és eredményességét.

Előző nap együtt repültünk Jánossal, a szolgálatot egy tömegessel fejeztük be a 4-es főúton, ahonnan egy életveszélyesen sérült kisgyereket vittünk a Heim Pálba. A Rezső téren szálltunk le. A feladat utáni debriefing során újra megfogadtuk, hogy megcsináljuk a Nagyvárad téri leszállót. János egyeztette a helyszínt, a látványtervek már készen voltak, én a szakmai érvek menti meggyőzést, a különböző érdekek közös nevezőre hozását és politikai lobbit folytattam már hónapok óta a főváros és a SOTE illetékesivel. János - hozzám hasonlóan - a feladat után különösen bosszankodott, hogy miért is nem lehet itthon gáncsoskodástól és értetlenkedéstől mentesen dolgozni...

Budaörsön Milos épp papírozott, adminisztrált. Ő volt, aki a faházunkban ugyanúgy hitt az új budaörsi bázisunkban, mint én. Annak ellenére, hogy a megvalósulás akkor még fényévnyi távolságra volt, földhivataltól közműcégekig jött-ment, rajta ne múljon már a beruházás. A leszállás után nem sokkal lelépett, mert más dolga is volt még és másnap reggel repülni készült...

Aznap meleg volt, napsütés.

Én a szokásos éttermünkben ebédeltem. Egyszer csak csörgött a telefonom. Nem vettem fel, mert gondoltam ráér az ebéd végéig. Aztán újra csörgött. Majd megszólalt a másik is. Egyszerre a kettő. Ránéztem, Eszter volt, a titkárságvezetőnk. Remegő hangon, hadarva mondta, hogy lezuhantak a Milosék...

Felugrottam, bukósisak fel, motor indít, rohanás a Markóba. 3 percen belül bent voltam a KICS-ben. Megannyi zavart tekintet, döbbenet, lebénult, tanácstalan emberek. Másodperceken belül kiderült, hogy Németh Józsinál a telefonon ott a Péter. Beszéltem vele. Hangja ma is a fülembe cseng. Borzasztó volt, de az emberi lelkierő legmegrázóbb példája is egyben.... Kérte a helikoptereket, hogy azok menjenek segíteni. Ne mentőautók, helikopterek!!! Kiabálva, magam is még kissé zavartan az elmúlt 5 perc sokkjától próbáltam nyugtatni és hitet adni neki. (Nem zárójelben: Németh Józsi elképesztő munkát végzett, az első helikopter megérkezéséig tartotta Péterrel a kapcsolatot, higgadt hangon, lelkileg vezetve, szóval tartva, információt szerezve tőle. Profi volt.)

Közben az épp Pesten lévő füredi gép Szirom Sanyiékkal elindult a helyszínre. Kéklámpás kocsit kértem, rohanás Budaörsre, mert a kárhelyre akartam menni. Utasítás, hogy indítsák el Pécset is. Telefon az NKH Elnökének, majd a légirendészeknek egy helikopterért. Sajnos a rendszer lomha volt, minimálisan 30 percet kértek. Budaörsön épp leszállt Rács Tomi egy MD-vel. 

-Hallottad mi történt?

-Hallottam a rádióban! Ki van a gépen?

-Jani, Milos, Péter. Kiviszel?

-Tankolok egy kicsit és nyomás!

40 perccel a baleset után megpillantottuk a roncsot. Előttünk épp leszállásban volt Szutor Gyula a pécsi géppel. Hőnyi Petivel kicsit könnyes szemmel, de összeszorított foggal öleltük meg egymást egy röpke pillanatig...

Amit ott láttam, átéltem, egy életre elkísér. Aznap, másnap, a következő három; reménykedés János életéért, a bizonytalanság közben tartani a hitet a többiekben, akik dolgoztak tovább, majd éjjel megtudni a megváltoztathatatlant - életem legmeghatározobb időszakát jelentette. Csakúgy, mint a baleset utáni két év, a temetések, a vizsgálat, a biztosítási kárrendezés, közel száz ember lelkiállapotának, emberi érzéseinek és jellemének megismerése, a végső tanulságok levonása. 

Kettejük légimentős életéről a legtöbb emlékem nekem van. Higgyék el, két igazi, elkötelezett, ízig-vérig, a szó valódi értelmében vett BAJTÁRSAT vesztettünk el, akik hittek egy értékrendben, életük, szakmai karrierjük csúcsának tekintették azt a céget, amiért az életüket adták. Sajnos nem élhettek meg újabb közös sikereket, sok közös álom beteljesülését, de biztos vagyok abban, hogy látják azt, ami most történik. Ők nem ezt szerették volna. 

János, Milos! Hiányoztatok minden nap, de mégis velünk voltatok. Nevetek rajta van 2010 óta a budaörsi márványtáblán, ami a bázis megnyitójára készült. Sosem dolgozhattatok ott, de emlékeztetett minket minden nap a közös munkára, a közös célra. Ott lett volna a helyetek!

Ha már más nem, az ő emlékük legyen hát példa az utókornak. Megérdemelnék...

A közelmúltban többen is kiposztolták a BBC gyűjtését a legidiótább mentőhívásokról. A legszebb az volt, amikor ez az OMSZ "hivatalos" FB oldalán is megjelent. Na, ez az, amikor a "húbammeg" átfutott az agyamon...

A lakosság mindenhol - alapvetően függetlenül a társadalmi berendezkedéstől - ugyanolyan opportunista. A gyengébb ellenállás felé megy. Azaz az élet legkülönbözőbb területén "bepróbálkozik", miért pont az egészségügy lenne kivétel. A helyzetet persze árnyalja az elmúlt 50-60, de akár 100 év kultúrája, hiszen nem mindegy, hogy a társadalom, a politika öngondoskodásra neveli-e a polgárát, vagy abban a csalfa hitben ringatja, hogy ez - akkor most konkrétan a mentés, mint szolgáltatás - neki ingyen jár. 

Az előbbi esetben ugyanis az idióta hívások gyakorisága és eredete megreked az iskolázatlan, vagy szellemi kapacitásaik terén eleve kihívásokkal küzdő állampolgároknál, míg az utóbbi esetében sajnos az ilyen hívások rendszeresen érkeznek szélesebb társadalmi rétegeket reprezentáló emberektől. Ezekben az esetekben tovább rontja a helyzetet - és a telefon túloldalán ülők idegeit - az arrogancia, az agresszió, a "Küggyed a mentőt, mert ott törlek ketté, ahol a legvastagabb vagy!" színvonalú fenyegetőzés. 

Részletes szociológiai és társadalomtudományi, ad absurdum egészségpolitikai elemzés helyett most nézzük röviden az OMSZ felelősségét.

A lakosság tehát mindenhol egyforma. A különbség: ott nem megy mentő, itthon meg kiküldik rájuk. Jópofa dolog mások hülyeségén vinnyogva nevetni, de tessék már a saját szemünkben lévő gerendát észrevenni...Lehet defenzív szemléletre hivatkozni, de ez álságos. Panaszkodni az idióták miatt könnyű, kivonulóként éjjel kettőkor azzal szembesülni, hogy inzulin receptet kellene írni a néninek - nos, az több, mint bosszantó. Mégis ez történik. És sajnos az OMSZ menedzsmentje semmit nem tesz a kivonulók terhelésének csökkentéséért, az erkölcsi megbecsülésükért. Mert bizony a szakmaiatlan munka leválasztása, kiszűrése ez lenne.

Csak két rövid példa, hogy mit lehetne tenni az ilyen hívások kiszűrésének érdekében. Az egyik "globális", a másik "lokális":

Évek óta kellene menni a tévében minden héten 3x, a TV torna sávjában a felvilágosításnak, amit egy hozzáértő kommunikációs osztály készít ahelyett, hogy rózsaszínű ingben pojácáskodik playboy partikon. Tudom, dolgozni kellene vele, sziszifuszi meló, de higgyék el, lassú víz partot mos. Meg végülis lenne kézzelfogható eredménye a munkájuknak, ha már fizetést is kapnak érte. A menedzsment még szépen maga mellé vehetné akár a minisztériumot is, ez lenne az igazi szép közszolgálatiság - hogy a reform szót ne ejtsük ki a szánkon.

Cégen belül pedig az irányítás kompetenciáiról kellene beszélgetni. A folyamatos képzésekről, a döntéstámogató programok bevezetéséről (mióta is húzódik az EU-s projekt?), a döntéshozó dolgozók erkölcsi támogatásáról, számonkéréséről. Kellene hozzá egy jó erős jogi osztály, segítségül, ha a paradigmaváltásig valaki perrel is fenyegetőzne... Lenne mit tenni.

Egyszóval vicces olvasni a BBC-s felmérést az OMSZ oldalán, de egy kicsit a "fagyi visszanyal" érzés keríti az olvasót hatalmába. Ami így ősszel nem annyira üdítő...