Valaha az állami mentésügy egyik országos részének (légimentés) az átalakításáért feleltem, annak voltam a vezetője. Átláttam, értettem, ismertem minden csínját-bínját a teljes rendszernek, szervezés, finanszírozás, SWOT analízis szerinti részleteit, HR és logisztikai kihívásait. Fejben, tudásban, tapasztalatban ott tartottam, hogy már el-eljátszottam a gondolattal, hogy szakmai pályám következő lépése az OMSZ főigazgatói pozíciója lehetne. Nem politikai kinevezettként, vagy dróton ülő verébként tapsra átmenetileg a székbe ülőként, hanem kőkemény szakmai alapon, elköteleződéssel, tenniakarással, a szakma iránti lojalitással felvértezett szakemberként.

Az élet végül másfelé sodort, de most kénytelen vagyok a régi szakmai programom egyik részére visszatérni.

A mentésirányítás, a bejelentések utáni reakció szervesen összefügg a bejelentők edukáltságával, azaz egyszerűen mondva a "ne hívjunk már minden körömfájásra mentőt" ténnyel. Ez ugyanis rendesen túlterheli a rendszert. A mentő nem taxi.

Ám, hogy ez a lakosság fejében átmenjen, abban bizony az elmúlt 15 évben hatalmas felelőssége volt/van a mindenkori OMSZ vezetésnek, az ő szakmai javaslatukat jogszabályi háttérrel megtámogató (szakma)politikának.
Győrfi Pálnak ugyanis nem rózsaszínű kisgatyában kellene tengerparti nyaralást reklámozni, hanem olyan általános és középiskolás programot kellett volna pár OMSZ-os szakemberrel kidolgozni, ami a jogszabály alapján már régen beépült volna a tanrendbe.

A héten mintegy 70000 diák érettségizik. Ha az elmúlt 15 évben ilyen egészségnevelési, sürgősségi oktatási program elindult volna (ahogy pl. anno én terveztem volna), akkor máig már nagyjából 1 millió honfitársunk tudná, hogy mikor kell, lehet, javasolt mentőt hívni.

Nem folytatom, a többit önökre bízom.
Most pedig sajnos nincs kétségem, hogy a rendszerhiba a szőnyeg alá lesz seperve, szerencsétlen irányító kap legfeljebb egy fegyelmit, Pali meg készül az újabb óriásplakát fotózására.

Gálvölgyi művész úrnak pedig mielőbbi jobbulást kívánok.