Valaha az állami mentésügy egyik országos részének (légimentés) az átalakításáért feleltem, annak voltam a vezetője. Átláttam, értettem, ismertem minden csínját-bínját a teljes rendszernek, szervezés, finanszírozás, SWOT analízis szerinti részleteit, HR és logisztikai kihívásait. Fejben, tudásban, tapasztalatban ott tartottam, hogy már el-eljátszottam a gondolattal, hogy szakmai pályám következő lépése az OMSZ főigazgatói pozíciója lehetne. Nem politikai kinevezettként, vagy dróton ülő verébként tapsra átmenetileg a székbe ülőként, hanem kőkemény szakmai alapon, elköteleződéssel, tenniakarással, a szakma iránti lojalitással felvértezett szakemberként.

Az élet végül másfelé sodort, de most kénytelen vagyok a régi szakmai programom egyik részére visszatérni.

A mentésirányítás, a bejelentések utáni reakció szervesen összefügg a bejelentők edukáltságával, azaz egyszerűen mondva a "ne hívjunk már minden körömfájásra mentőt" ténnyel. Ez ugyanis rendesen túlterheli a rendszert. A mentő nem taxi.

Ám, hogy ez a lakosság fejében átmenjen, abban bizony az elmúlt 15 évben hatalmas felelőssége volt/van a mindenkori OMSZ vezetésnek, az ő szakmai javaslatukat jogszabályi háttérrel megtámogató (szakma)politikának.
Győrfi Pálnak ugyanis nem rózsaszínű kisgatyában kellene tengerparti nyaralást reklámozni, hanem olyan általános és középiskolás programot kellett volna pár OMSZ-os szakemberrel kidolgozni, ami a jogszabály alapján már régen beépült volna a tanrendbe.

A héten mintegy 70000 diák érettségizik. Ha az elmúlt 15 évben ilyen egészségnevelési, sürgősségi oktatási program elindult volna (ahogy pl. anno én terveztem volna), akkor máig már nagyjából 1 millió honfitársunk tudná, hogy mikor kell, lehet, javasolt mentőt hívni.

Nem folytatom, a többit önökre bízom.
Most pedig sajnos nincs kétségem, hogy a rendszerhiba a szőnyeg alá lesz seperve, szerencsétlen irányító kap legfeljebb egy fegyelmit, Pali meg készül az újabb óriásplakát fotózására.

Gálvölgyi művész úrnak pedig mielőbbi jobbulást kívánok.

Hírek ma: 

"Országos kórházi főigazgató: Az egészségügyben dolgozók 95 százaléka aláírta a szerződést"

"5500 dolgozó távozott az állami egészségügyből"

Mennyi is ez valójában? Mert úgy tűnhet, hogy az OKFŐ, de még a nemrég kinevezett kórházigazgatók is bagatellizálják a mára virradóra napvilágra került híreket. Annak ellenére, hogy ők pontosan tudják, sajnos ég a ház. 

Mottó:

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

A kormány erőset húzott (amúgy semmi extra, újabb unorthodox lépés volt, nincs itt semmi látnivaló): egy kormánydöntéssel a Külügyminiszter kezébe adta bármilyen olyan, sem az EU-s, sem a nemzeti szakmai szervezet (OGYÉI) által nem vizsgált és engedélyezett oltás alkalmazásának a jogát, amit minimum három, ebből legalább egy EU-s, vagy EU-s tagságra aspiráló ország eddig minimum egymillió emberen alkalmazott. Ügyes. Ha komolytalan akarnék lenni, akkor írhatnám, hogy OK, jöhetnek a woodoo módszerek a jövő héten, hisz van minimum 3 ország, ahol minimum egymillió embert kezelnek woodoo szerint, és hát ott is tűvel szurkálnak, meg itt is. Ám több komolyságot érdemel a téma.

Az OGYÉI jó katonaként máris rátette a pöcsétet a kínai vakcinára, a Külügyminiszter izibe' megrendelt 5 millió adagot belőle. Európa meg néz, hogy mi folyik itt, Gyöngyösön...  No meg persze az orvosok is (legalábbis a szakmailag stabil lábakon állók) lefagytak. Oltsak vele, vagy ne oltsak?

Az orvosi fórumokon izzanak a posztok, pörögnek a kommentek. Mi legyen? Mit tehetek?

A Magyar Orvosi Kamara máris kiadott egy közleményt, amiben idézem: "arra hívja fel a kormány és az illetékes hatóságok figyelmét, hogy az oltások iránti szakmai és lakossági bizalom erősítése érdekében az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet a  továbbiakban is csak a gyógyszerbiztonsági szabályokat transzparensen követve, az Európai Gyógyszerügynökség szabályainak is  megfelelő bevizsgálás után engedélyezze a készítmények forgalomba hozatalát annak érdekében, hogy azokat orvoskollégáink is jó lelkiismerettel, szakmai meggyőződéssel ajánlhassák és adhassák be." Elegáns és tűpontos.

Ugyanis az orvosok jelentős része pontosan tudja, hogy nekünk is meg kell őrizni a józanságunkat, a higgadtságunkat, és a mi a fontosabb: mernünk kell vállalnunk a döntéseinket. A Nil nocere! (Ne árts!) elve nem avult el, az evidence based medicine elve él a mai napig, válság ide, vagy válság oda. A válság nem adhat felmentést ezek alól. Azaz végül az egyén, konkrétan a szakmai meggyőződését és lelkiismeretét követő orvos lesz az, aki eldönti: ilyen előzmények után beadja, vagy nem az ilyen módon engedélyezett oltást.

A helyzet a fentiek ellenére viszonylag egyszerű: az oltás jelenleg nem kötelező, de még ha az volna, akkor is megilletné a beteget a tájékoztatás joga: mivel szeretnék oltani. Ezt ma - pont a nem kötelező jelleg miatt - vissza is utasíthatja. A beteg is választhat, elfogadja a felajánlott megoldást, vagy nem. Információ, tájékoztatás, egyeztetés orvos és beteg között, döntés. Mint egy protézisnél, vagy bokatörés ellátásánál. Mégis sok - elsősorban fiatal - orvos tart ma attól (értsd: fél), hogy mit tehet, ha itt lesz az ismert előzmények után rendszerbeállított oltás és nem szeretné a fenti elvek, szakmai meggyőződése, igényessége, fegyelmezettsége és jogkövető magatartása okán beadni? 

Nos, egyrészt az EÜ Törvény 129.§-a egyértelműen fogalmaz. Másrészt mi lenne? Semmi. Nincs az a katona, nincs az a TEK-es, nincs az az orbánviktorra hajazó szijjártópéterbe oltott káslermiklós, aki engem, mint orvost, egy általam nem ismert és elfogadott eljárás, gyógyszer, oltás alkalmazására kényszeríthetne.

Mert a tükör reggelente komoly kontroll, végezetül pedig egy diplomám van és azt nem szívesen áldoznám fel egy esetleges későbbi eljárás során. A börtönről már nem is beszélek.

Sokan ismerhetik azt a számítógépes játékot (Sims), amiben emberek, családok életét kell bonyolítanunk, szerveznünk. Nagy népszerűségnek örvend évek (évtizedek?) óta, újabbnál újabb verziók, kiegészítők jöttek ki az alapverzióhoz.

Na, egyre inkább úgy érzem, hogy egy rohadt nagy szimulációban élünk lassan egy éve. A Sims COVID-19 Special Edition-ben.

Egy olyan mátrixban, ahol valahol, valakik egy teremben állnak a vezérlőpult előtt és fel-le kapcsolgatják a kapcsolókat: ma lezárják Angliát, de a magyar légteret megnyitják a Londonból érkező gépek előtt. Megnyomják a piros gombot, azaz szigorítanak Ausztriában, de bekapcsolják a szabad bulizást Vuhanban. Dánia narancssárga kategóriába sorolja Magyarországot, de a németeknél vörösek vagyunk. A franciák és az olaszok zárva tartják a sípályákat, a szlovákok csakúgy, de Ausztriában síelhetünk. Vállalkozások mennek csődbe, emberek veszítik el a munkájukat, mások meg nyomott áron akarnak mindent felvásárolni. És ez csak az elmúlt egy hét híreiből való szemezgetés. 

Egy (sokszor már über-) racionális embernek tartom magam, de így a 11. hónapban kezdem elveszteni a fonalat. Mintha valaki tudatosan játszana azzal, hogy még véletlenül se lehessen egy-két hétnél messzebb tervezni. Ez az egész COVID-19 olyan szinten írta/írja újra az életünket, hogy az korábban csak a jobb hollywoodi filmekben volt elképzelhető. Tom Cruise (pl. Edge of Tomorrow), Leonardo DiCaprio (pl. Inception) lehet, hogy simán veszi az ilyen helyzeteket a való világban is, de a többségnek szerintem ez a sci-fi, amiben élünk már kezd sok lenni. 

Mindezt az őrületet tetézik az oltásellenesek és vírustagadók szabadjára engedett és ránk zúdított gondolatai, a politikusaink kavarásai és hazudozásai. Alig van hiteles igazodási pont, sodródunk az eseményekkel. Nagyszülők bezárva lassan egy éve, családok térben és időben szétszakítva. Egy komplett generációnak vesznek el a legfontosabb hónapok, lassan évek, amikor az egyedfejlődésük egy igen meghatározó időszakában az iskolában cinkelhetnék a haverokat, flörtölhetnének a csajokkal, de leginkább tanulhatnának. Mert ez az online oktatásnak nevezett valami sok minden, de nem oktatás. 

Nincs más megoldás, ki kell nyírni a vírust. Meg kell menteni a világot. Össze kell fogni, mert ez a kis bizbasz lassan jobban összekuszálja az életünket, mint arra bárki gondolt volna. Itt nem lesznek magányos hősök, akik szivarral a szájukban, feszülő bicepsszel, egy vadászgép, vagy űrállomás fedélzetén majd megoldják a problémát, hogy aztán sokszázan tapsoljanak nekik (jajjjj, el ne kezdjék újra, könyörgöm!), vagy smároljanak egy jót a "Vége" előtt a főhősnővel. 

Itt mi fogunk nyerni, ha összefogunk, ha elfogadjuk azt, amit a mai agyunkkal tudunk: csak egy megoldás létezik, az oltás. Na meg a fegyelem és egy korrekt oltási terv, amit a Kormány felelőssége (lenne) levezényelni. És még akkor is rá fog menni a teljes évünk idén... 

Utána talán felébredhetünk ebből a szimulációnak tűnő rémálomból s visszatérhetünk korábbi (önpusztító) önmagunkhoz. Aztán már csak Gretára kellene kicsit többet hallgatni...

Olvassuk, hallgatjuk a híreket a járványról, elborzadtunk az olasz, a spanyol helyzettől a tavasszal, Ausztriát figyeli a Központi Bizottság (oppardon, Operatív Törzs...) hetente, naponta elmerülünk a hazai adatokban, de látjuk, hogy mi is zajlik körülöttünk pontosan? Hogy miért is fontos valahova tartozni? 

Már az első hullám alatt működött az európai unió tagállamai között az önzetlen segítségnyújtás. Nem afféle KGST-s értelemben, hanem klasszikus demokratikus egy mindenkiért, mindenki egyért alapon. Csak pár példa: Ausztria francia, Németország olasz betegeket vett át, hogy tehermentesítse a túlterhelt rendszereket. Mert aki egy életet megment... ismerjük a mondást. És emellett barátok, szövetségesek, a bajban közösen és felelősen gondolkodó kormányok, testvérvárosok, vagy csak segíteni akaró és tudó kórházigazgatók, polgármesterek voltak.

A második hullám augusztusban indult. Erre már az EU egységesen gondolkodva, a tavaszi tapasztalatokkal felvértezve futott neki. Ursula von den Leyen egy 220 millió eurós elkülönített büdzsét jelentett be, amit a tagállamok közötti COVID-os betegszállítások fedezetére hoztak létre. És folytatódik is a szabad kapacitások terhére a tavasszal megkezdett betegátvétel. Már ahol, persze...

Van azonban Európának egy nem jelentéktelen része, ami messze van az Uniótól. Ez pedig a Balkán. Az albán, a koszovói, a szerb, az észek-macedón embereknek az uniós segítség vajmi keveset ér, hiszen országuk nem része az EU-nak. Így onnan ki-ki alapon, családi, alapítványi pénzügyi segítséggel próbálnak az emberek a mai napon is, egy jobb ellátás reményében külföldre jutni. 

Törökországi magánkórházak szeptembertől novemberig két hónap alatt közel 600 albán állampolgárt vettek át. Olaszország, Ausztria, Németország több tucat román, ukrán, albán beteget vett át kezelésre. Igen, ezeknek az embereknek fizetni kell az ellátásért külföldön (napi átlag 1200 dollárt pl. Törökországban), de az egészségügyi rendszerek, a politika nyitottak erre, így adva esélyt az EU-n kívülieknek is. 

Ám érthető módon a kapacitások nem végtelenek, lassan a Balkán teljesen elesik, hisz például a török Egészségügyi Minisztérium egyelőre leállította az átvételek engedélyezését. Sokmillió ember marad a Balkánon magára, Szerbiában már a harmadik hullámot élik meg, és nemzetközi segítséget még csak nem is remélhetnek. 

Minket lassan naponta keresnek, hogy tudnánk-e segíteni külföldieknek kórházi hellyel, kapacitással. Magyarországon ez esélytelen, hisz a magánellátók szakmailag, az állami ellátók pedig logisztikailag nincsenek erre felkészülve. Ja, és persze a határok is lezárva. Azaz a politika se nagyon nyitott rá. Pedig Erdély is csordultig tele volt már a tavasszal is fertőzöttekkel.

Magad, Uram, ha szolgád - vagy barátod - nincs. Csak aztán nehogy az legyen, hogy ebben a nagy kuruckodásban hirtelen mi is magunkra maradunk. Mert a számok még mindig felfelé mennek, a lélegeztetőgépek mellé meg ember is kellene, és Kína vagy Oroszország pedig piszok messze van ám, hogy bárkit is átvegyenek...  

Mondhatnánk egy "klasszikus" :) után szabadon, hogy ne azt nézzük mit mond, hanem hogy ki mondja... 

Ám Franka Tibor szösszenete ennél, az ő esetében egy kézlegyintéssel elintézhető negligálásnál mégiscsak többet érdemel. Mert ez a senkiházi (bár az írás szent és a vélemény szabad) olyan gusztustalan cikket hozott össze, ami azért - nekem legalábbis - megér pár percet. 

Mivel Franka egy igazi legalja, gusztustalan cikket publikált a pártlapban (nem linkelem, egy kattintással nem ér többet). Ebben egyrészt csúnyán összemosott és egymással (a saját értékrendje és osztályfőnöke által kiadott elvárás szerint) szembeállított két olyan állítást, amik önmagukban igazak, ám egyik nem zárja ki a másikat. Igaz, igaz, nincs összefüggés, válasz B. Másrészt egy olyan orvosba rúgott bele, akinél higgadtabb, megfontoltabb, korrektebb karakterű, a szakmájáért és az orvosi közösségért, a betegekért önzetlenül tenni akaróbbat nem láttam. 

Mert mit mondott Merkely professzor? „A járványügyi helyzetet látván a munkatársak szinte biztos, hogy kihozzák magukból a maximumot.”

És mit állított Svéd doktor? „Az intenzív terápiához, a súlyos betegek látványához, a halálhoz nem szokott orvosoknál, ápolóknál óriási a teher, ami kiégéshez, összeroppanáshoz, pályaelhagyáshoz vezethet.”

Hát, drága Franka úr, a kettő bizony egyszerre igaz. Sőt.

Ma három különböző reakció figyelhető meg az orvosok között. És bizony, egyiket sem lehet elítélni... Az egyik csoport a szájukat összeszorító, szeptember óta kétnaponta 24 órázó, a fáradtságtól már nem látó, olykor már hibázó, de a betegekért mindent megpróbálóké. Akik miközben kihozzák magukból a maximumot (értsd: Merkely-féle klasszifikáció) csendben, alázattal, de belül lassan a kiégés felé sodródnak, akik önmagukat marcangolják és próbálják feldolgozni azt a tehetetlenséget, amit a 22 ágyra tervezett intenzíven 60 beteggel tesznek. A másik csoportban azok vannak, akik ugyanígy dolgoznak, de ordítanak, a feszültséget kollégákkal szemben is agresszióval vezetik le (aztán persze 10 perces higgadt beszélgetés után magukba roskadva kérnek elnézést és segítenek tovább...). A frusztráltak, akik mentálisan, fizikailag is a végükhöz közelednek. És vannak azok, akik elkezdték, harcoltak, de ugyanezt a stresszt már nem bírják, magukban összeomlanak és táppénzre mennek, vagy akár fel is mondanak (értsd: Svéd-féle klasszifikáció).

Mindhárom csoportból nem eggyel, nem kettővel találkoztam Magyarországtól Albánián át Olaszországig.

Sokan írják, hogy Franka Tibor kérjen elnézést Svéd doktortól. Szerintem ne tegye. Úgyse lenne őszinte. Csak simán fogja be a száját és írjon inkább az időjárásról, vagy a kisplasztikákról. 

Az viszont kifejezetten jól esne orvos lelkemnek, ha Merkely professzor úr (ha már őt állították ellenpéldának sokakkal szemben) kiállna Svéd Tamás - és így mindannyiunk - mellett. 

A jelenlegi helyzetet mindenki ismeri. Ki a központi csatornákból, ki az alternatív forrásokból, ki dolgozik benne, ki elszenvedi, vagy látott olyat, aki benne dolgozik, vagy elszenvedi. Túlterhelt kórházak, egészségügyi dolgozók mellett teljes ágazatok álltak le, emberek sosem látott tíz- és százezrei vannak munka, így bevétel nélkül.

A bajokra figyelmet felhívni próbáló segélykiáltásokat, rendszeresen kritizáló posztokat napi szinten olvashatunk. Én magam is meg-megfogalmaztam rendszerkritikákat, de mentségemre szóljon, hogy tettem/teszek is a magam lehetőségein belül azért, hogy valamelyest jobb legyen a helyzet. Mindemellett jó párszor igyekeztem nem csak kritizálni, hanem megoldást is javasolni. 

Most csak ezt teszem ismét, a bajokat ismeri mindenki.

Tavasszal ezeket már néhány potens embernek már elmondtam. Semmilyen  érdemi lépés nem történt, hát tessék, még egyszer, hátha... A kórházak háttérmunkájának kisegítésére tessék:

1. A munka nélkül maradt szállodai szobaasszonyok, takarítónők kapjanak munkát a kórházakban, hogy tehermentesítsék a nővéreket, akik így az ápolásra, a szaktudást igénylő munkájukra tudnának jobban figyelni. Ágyazás, takarítás itt is, ott is ugyanaz és egy hotelben sokszor durvább dolgokat látnak, mint a kórházban...
2. A szállodai, éttermi konyhai kapacitásokat tessék beforgatni a kórházi élelmezésbe. Állami megrendelésekkel lehet segíteni a szektort.
3. Munka nélkül maradt pincérek részt vehetnek a tálalásban, a napi élelmezésben.
4. A földön ragadt légikisasszonyokat tessék alap ápolási feladatokra átképezni. MIndennapi munkájuk része az utasok "ápolása", van elsősegély oktatásuk (a WIZZ indulásakor 2004-09 között a teljes magyar, román csapatot én oktattam, lelkes, értelmes lányok voltak, komoly anyagot kaptak, ma sem lehet másképp). Erre egyébként jó példa a SAS (skandináv légitársaság), ahol már tavasszal kaptak a grounded lányok átképzést, mi ezzel a nyáron elmaradtunk, de egy sima alap mentőápolói képzés is azt hiszem mindössze két hét... Elnevezhetjük őket földreszállt angyalnak is.

Munkanélküli segély helyett érdemi munka, hasznosság érzése, involválódás az eü-i dolgozók mindennapjaiba, fejlődő szolidaritás érzés tapsolás helyett, tehermentesülő szakellátók, munkabérhez, így levegőhöz jutó emberek, családok, szívesen sorolom még a javaslatom előnyeit. Ja, a fentiek szabadok kiegészíthetőek még egyéb, komoly válságban lévő foglalkoztatotti csoportokkal, mert az egészségügyiekről több bőrt már nem lehet lehúzni...

Némi állami átcsoportosítással, költségvetési áldozatvállalással, megrendeléssel közmunka és látszattevékenység helyett valós, win-win helyzet, ami jól mutathatná, hogy milyen összefogásra is képes az ország. 

Kijött a hír, hogy július 15-ig fizetik ki a mindenkinek beígért bruttó 500e forintos (bánat)pénzt, kiegészítést, pótlékot, tapsokat kenyérre, törlesztőrészletre váltó támogatást. Kinek hogy tetszik.

Az is kijött persze, hogy jó eséllyel a "mindenki" az "valaki" lesz, nem "bárki". Oszd meg és uralkodj. Okos. Taps!

És persze a nyílt/zárt orvosi, egészségügyi fórumokon már most felvetődött a kérdés, hogy node akkor mit lehet tenni? Hát először is várjuk meg, hogy hogyan is lesz valójában. Kicsit izguljunk, mint a lottóhúzás előtt, még akkor is, ha tudjuk, hogy nekünk a büdös életbe' nem lesz ötösünk, max a nagyinak egy kettese, az is csak akkor amikor kéccá' lesz a nyeremény, de mégis, várjuk ki a végét. Ha aztán a végén kiderül, hogy Kásler már megint megszegett egy parancsolatot (Ne hazudj!), na akkor amolyan oktató jelleggel nézzük meg a belga kollégákat (  https://twitter.com/Infirmier0/status/1261741001275846658 ) és a következő fürkésző szemle alkalmával lehet megmutatni, hogy mennyire egységes is az egészségügyben dolgozók tömege. 

(Ja, amúgy nincsenek illúzióim, bocs. Előbb fog sok kolléga bájvigyorral hajbókolni, semmint bátran 180 fokot sarkonfordulni. Mert jajjjjajajaj, vajon mi lesz akkor az elektív műtéteimmel, ha a főjorvo súr meglátja?! Meg egyébként is, kit érdekel a kis rezidens Tóth doktornő a bőrgyógyászaton, OK, csinos is, meg okos is, de mégiscsak én már egy majdnem "tanárúrkérem!" szakorvos vagyok, ő várja csak ki a sorát, míg feljebb kerül a hűbérúri létrán, én nem veszélyeztetem a magam pozícióját miatta... ((dupla dupla zárójel: apám múlt heti stroke-ja alatt megtapasztaltam, hogy milyen is a rögvaló a kórházban a korona alatt... A személyes kapcsolataim mentén ismert ellátók mellett egyébként egyedül a rezidens doktornő mutatta emberi arcát. Csak el ne romoljon, kedves! )) )

Megette a fene az egészet, nem tudom, hogy lesz-e valaha tisztességesen megbecsült és helyiértéken kezelt egészségügy Magyarországon olyan kollégákkal, akik ha "valakik" lesznek és mások meg "senkik", akkor nem fognak félni attól, hogy elszédülnek egy laza hátraarctól.

Mivel a Magyar Orvosi Kamara egy lépéssel megelőzött és egy, a védekezés szempontjából tűpontos posztban ( https://mok.hu/hirek/mokhirek/kerjuk-kasler-miklost-hogy-magyarazza-el-mi-tortenik ) tette fel a kérdését, így ma nem eresztem bő lére.

Tényleg jó lenne azért tudni, ha már világszinten is inkább az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) és jó pár  más egészségügyi szervezet próbálja koordinálni a járvánnyal kapcsolatos teendőket és nem az INTERPOL - lévén ez nem egy bűncselekény, hanem egy betegség, na! - akkor mégis hova a fenébe tűnt az egészségügyi államtitkár?

Kásler kapott 5 perc hírnevet a kamerák előtt a virágcserépben, aztán gyorsan levették, mert össze-vissza hadovált, de Ildikó kedves mégis hova az istenbe' tűnt a védekezés célegyeneséből, ha pár kanyarral korában, Lepsénynél még megvolt??? Értem én, hogy minél keletebbre megyünk a Lajtától, annál több egyenruhás van/kell a sajtótájékoztatókra (Fehéroroszországban már scoliosist okozó féloldali túlterheléssel járó, kitüntetésekkel feldíszített bohócokkal), na de ha már van egy ilyen drágaszágunk, akkor miért rejtegetik?

A MOK iránya hibátlan, igenis erőltetni kell(ene), hogy a védekezés szakmai részébe egyrészt szakmai beleszólást, másrészt leginkább partneri szerepet kapjanak, ha pedig ez nem valósul meg - mert járvány lesz még jövőre is - akkor napról-napra, hétről-hétre szembesíteni kell a politikát és a lakosságot a védekezés szempontjából szakmaiatlan, de legalábbis kérdéseket felvető lépésekkel (mondjuk úgyis látják szerencsétlenek maguk is... ), másrészt a háttérben segíteni kell a szakmát minden lehetséges téren (mint pl. az etikai mankó).

Az OK, ha a Külügy menedzseli a logisztikát, a Belügy próbál rendet tartani, (még a katonák masírozása is belefér, legalább van valami kvázi értelmes dolguk), de olyan jó lenne végre Facebook videókat látni az Egészségügyi Államtitkárságról is, akár olyan koreai típusú megtekintőset is - de ha lehet kérni, akkor ne olyat, amin épp egy újabb kirúgást, vagy számonkérést írnak alá. 

Míg egyik oldalról 30/400/5000/60000 és még ki tudja mekkora számok röpködnek a COVID járvány kapcsán várható igényeket kielégítő osztályok, ágyak és lélegeztetőgépek számáról, a az intenzív ellátásra szoruló betegek potenciális számáról, míg a miniszterelnök 6-8-10 mobil járványkórházat rendel(t) egyenként 100-150 ággyal, és a kiskunhalasi minta alapján fel is építik őket (ugyan ki merne ellentmondani a vezérlő tábornoknak?!), addig senki nem beszél arról, hogy ki is dolgozzon az ágyak mellett...

A katonák fertőtlenítenek, a rabok maszkot varrnak, a BV parancsnoka építkezést koordinál, de jelen formájában ez most egyelőre inkább a Patyomkin-falvak képét idézi bennem. Hardver van, szoftver nincs. Vagy nagyon kevés.

Alapvető tény, hogy akkor hatékony az egészségügyi ellátás, ha egy orvosra minimum 3-5 középkáder, azaz ápoló, nővér, szakdolgozó jut. Igaz ez a szemészeten, a traumatológián és az intenzív osztályon is. Így lehet az orvosnak a diagnózisra és a terápiára (azaz a kompetenciájába és felelősségi körébe tartozó tevékenységekre) koncentrálni, míg az összes paramedicinális feladatot a megfelelő számban rendelkezésre álló szak- és kisegítő személyzet végezheti el. 

Itthon önkénteseket toboroznak, illetve erőnek erejével (értsd: jó eséllyel kijelölik az önként jelentkezőket) utasítják majd (már) a hierachiában alul állókat, hogy ide és oda menjenek, itt és ott segítsenek be. Alapvetően ezzel nincs komoly gond (pici azért van), de lehet, hogy kevés lesz az ember. Mert lehet diploma előtt álló mentőtiszteket nyelvvizsga nélkül a harctérre engedni, rezidenseket az állami rendszerben COVID osztályokra vezényelni, szigorlókat a mélyvízbe dobni, de az ellátáshoz szükséges fenti arányt nem fogják elérni. Lehet, hogy a kieső szakorvosok helyét szakorvos-jelöltek veszik majd át, de az ápolási, takarítási feladatokra józan ésszel gondolkodó és racionális HR stratégiával felkészült menedzsment nem vetheti be őket.

Honnan lesz akkor hát megfelelő számú kisegítőszemélyzet?

Nos, milyen helyzet van ma? Az állami rendszerbe ömlik(?) a pénz, de legalábbis van szándék a finanszírozásra, miközben a versenyszférában fut fel a munkanélküliség, komplett ágazatok nullázódtak le szinte azonnal.

Hát akkor, kedves döntéshozók, tessék összeszedni a feladatokat és hozzájuk rendelni a jelenleg a piacon ezres számban rendelkezésre álló munkanélkülieket, vagy csökkentett munkarendben foglalkoztatottakat. Segély, bérkiegészítés mellett (helyett???) tessék a szállodai szobaasszonyokat, takarítókat a kórházakba küldeni fertőtleníteni, ágyazni, a nővéreket tehermentesíteni, a pincéreket az élelmezési osztályokra, a stewardesseket alapvető ápolási feladatokra három nap alatt átképezni (bizony, a légikisasszonyok egész komoly alapvető elsősegély oktatásban részesülnek (2004-09 között az induló WizzAir szinte összes cabin crew-ját és pilótáját oktattam Magyarországon és Romániában)), akik mindemellett nap, mint nap mosolyogva és tökéletes szolgáltatói szemlélettel "ápolnak" sokszáz utast a fedélzeten. Nem folytatom, van még ágazat, ahonnan át lehetne csoportosítani, még ha csak önkéntes alapon is.

Szakképzett egészségügyi dolgozó nem a fán terem. Ha már egyszer elhibázott oktatáspolitikával, alulfinanszírozott bérezéssel, perzisztáló feudális és hálapénz alapú egészségüggyel hagytuk, hogy 2004-től mostanáig orvosaink piacképes legjava, ápolóink nyelvet beszélő garmadája külföldön találja meg a számításait, akkor most, amikor ezt a járványhelyzetet bizony az államnak kell megoldania, nos akkor az állam az erőforrásokat ésszerűen és logikusan használja fel. 

Az pedig a következő évek feladata lesz, hogy a társadalom ne csak ilyenkor este nyolckor tapsoljon, hanem maga is kívánja, hogy ha újabb vírus jön, akkor az egészségügy humán erőforrás oldalról már felkészültebb legyen.

Világjárvány, mindmeghalunk, ugyanmárénnem, maradjotthon, csakleugromapiacra. Miközben elég egyértelmű, hogy egy - történelmi léptékkel mérve is - jó nagy sz.rnak vagyunk fül- és szemtanúi, sőt, tulajdonképpen fő- és epizódszereplői, a kis magyar rögvaló úgy, ahogy van elkeserítő. Hogy ez az évszázados magyar virtusnak, vagy a mindennapjainkat mételyszerűen átszövő rothadt politikának köszönhető, nos azt döntse el ki-ki maga.

Láthatóan, bár a központi kommunikáció az ellenkezőjét sugallja, inkább ötletszerűek az intézkedések, kicsit olyan, mintha futnánk az események után, pedig példa van előttünk már, nem is egy. A kormány bár teljhatalmat ragadott magához, ami a jogok és kötelességek, valamint a felelősség terén is egyértelmű helyzetet jelent, a Pesti úti idősek otthonában történt tömeges fertőzések reakciói alapján látszik, hogy sokkal fontosabb az oszd meg és uralkodj, semmint az egy vérből valók vagyunk, vagy éppen az együtt sírunk, együtt nevetünk elve. 

Ezt bizonyítja a bevezetett korlátozások kezelése is. A teljhatalom nem hajlandó a konfliktus (milyen konfliktus? Sokkal inkább észérvek belátása...) felvállalására, rátolja a városok vezetőire a korlátozások bevezetésének felelősségét. Ennek az eredménye pedig a mai zuglói őstermelői piacon kialakult helyzet, az elmúlt napokban a tömeges turistáskodás az ország számos pontján, és még sorolhatnánk. A másikra mutogatás, a mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, a jóságos (cár)atyuska szerepben tündöklés és egyes szám első személyes intézkedések nem tudnak eltűnni a mindennapi közéletből akkor sem, amikor erre pedig igazán szükség lenne. A szervilis hajbókolás egy olyan helyzethez vezetett, amiben a lakosság jelentős része magasan tesz bármilyen ajánlásra, hisz ami nem tiltott, az a magyaros kiskapuzás elve mentén szabad. 

Láthatóan nem tudunk kiesni ebből a (ránk kényszerített? évtizedek/évszázadok alatt génjeinkbe ivódott?) megosztó szerepből, a mindenkori főnök úgyis mindent jobban tud, majd szól ha baj van - pedig most baj van. Olyan baj, ami korra, nemre, rasszra való tekintet nélkül mindenkit érint Vuhantól Budapesten át New Yorkig. 

Próbáljunk már meg legalább egyszer, mondjuk most összefogni, a Kormány járjon elől jó példával, fejezze be ezt a megosztó, másra mutogató, de közben önfényező "Pesti úti" politikát, mi, állampolgárok meg fejezzük be a piacozást és maradjunk otthon a seggünkön.

https://www.youtube.com/watch?v=FHQ3dX0NYVY  

Tele a sajtó, de leginkább a közösségi média (hisz a centrális erőtér erről azért keveset cikkezik...) azzal, hogy mennyire alacsonyak az orvosbérek - és mennyit követelnek (kérnek?), mennyi tartanának elfogadhatónak az orvosok. Tekintettel arra, hogy az elmúlt, már több, mint húsz évben az állami és piaci, a hazai és külföldi egészségügyi szektort volt szerencsém(?) horizontálisan és vertikálisan is megismerni, így veszem magamnak a bátorságot és leírom, amit erről az egész beteg magyarországi rendszerről gondolok. Különösen azok után, amit az elmúlt hónapokban állásinterjúk, illetve (fele)baráti beszélgetések alkalmával hallottam és tapasztaltam. 

Kicsit messzebbről kezdem.

Ötödik éve működő cégünkhöz a legkülönbözőbb munkakörökbe kerestünk, keresünk kollégákat. Azt, hogy az ország munkavállalói oldalon gyakorlatilag kiürült és a jelentkezők száma erősen korlátos, alapvetően elfogadtam tényként. Ám az, hogy az interjúkra jelentkezők stílusa, hozzáállása mennyit változott, nos azt egyre nehezebben viselem. Két év alatt nyolc állás az önéletrajzban (értsd: állásszédelgő), nulla tapasztalat ellenére kioktató, követelőző, diktáló stílus szinte mindennapos. A leendő jövőbeni kolléga még semmit nem tett le az asztalra, de már olyan elvárásai vannak, hogy a szemem kerekedik, állam leesik. Az egyik legszebb példa az volt, amikor egy OPS-os (járattervezéssel, háttér logisztikával foglalkozó) munkakörbe jelentkező ifjú a titkárságvezetőnktől részletes BKV menetrendet, megálló nevet és ki tudja mit kért írásban(sic!) előre, hogy odataláljon az irodánkba. A cím nem volt neki elég. Hát, elég rossz belépő, mert ad1) ilyet azért illik egyedül megugrani egy állásinterjú előtt, ad2) ha ez nem megy, akkor mégis hogy a fenébe' fog majd két tetszőleges európai város között mentőrepülőgépes járatot tervezni?! Egyszóval mindenki azonnal a kondenzcsík tetejére akar felülni, miközben a klasszikus Old Spice reklámszöveg (Bizonyíték, nem ígéret!) sehol sincs... 

És ilyen attitűd bizony az orvosoknál is megfigyelhető, sajnos egyre többen nem akarnak dolgozni, viszont a kevés munkáért igen sok pénzt várnak el. Ezért pedig részben az elmúlt évek politikai üzeneteit és a társadalmi pszichopátiát (értsd: a realitások téves agyi leképeződését, téveszmék valóságként való megélését) látom hibásnak. Mert mi is történik körülöttünk?

Egyrészt folyamatosan az folyik a csapból, hogy jobban teljesítünk, ami sem GDP, sem egyéb gazdasági és szociális mutatók terén nem igaz. Különösen nem, ha mondjuk Ausztriával hasonlítgatjuk össze magunkat. Másrészt azt látják az emberek, hogy bizony, Magyarországon érdemi munka nélkül is igen jól lehet keresni, elég a kapcsolati háló, a pozíció. Ehhez hozzáadódik az állami egészségügy rendszerszintű lerohadása és a totális összeomlást elkerülendő, a legneuralgikusabb pontokon a lyukak betömködése. És itt jutottunk el a lényeghez. Hogy is néz ki a valóság?

Az állami szektorban a kórházigazgatók minden egyes alkalommal, amikor valahol kiborul a bili, a rendszerszintű újragombolás helyett a legegyszerűbb dologhoz nyúlnak: emelik az órabéreket. (Figyelem! Nem, ez nem a piaci kereslet-kínálat alapvető szabályai mentén meghozott korrekció!) Ez, tekintettel arra, hogy a rendszer finanszírozása olyan, amilyen, tulajdonképpen fedezet nélküli kötelezettségvállalás, de kit érdekel? Az évi sokszáz milliós/milliárdos hiányhoz hozzácsapódik majd még pár nulla, de fő, hogy a sürgősségi osztály, az anesztézia nem áll le, a politkus örül, a probléma lokálisan a szőnyeg alá söpörve, az év végén meg majd úgyis konszolidálják fentről a helyzetet, nincs itt semmi látnivaló, lehet jövőre folytatni ugyanúgy, ahogy eddig.

Igen ám, de mi a következménye a fenti gyakorlatnak?

1. Oszd meg és uralkodj helyzet alakul ki, orvos, orvosnak lesz farkasa, mert ugyanazt a beteget gyógyító baleseti sebész kevesebbet kap, mint a líra másik oldalán álló anesztes. A rendszert a vállukon vivő középkáderekről, szakdolgozókról nem is beszélve, akikről rendre elfeledkezik az aktuális rezsim.
2. A lojális, kiszámítható, stabil munkaerő megszűnik, az egyén elkezd vándorolni és hol itt, hol ott ugrik be, attól függően, hogy éppen hol ígérnek magasabb órabért. Már csak ez számít. Gyulán 13000,- forint az órabér? Akkor oda megyek 36 órázni havonta egyszer, mert gyorsan sok pénzt kereshetek...
3. A munka minősége, kiszámíthatósága csökken, hiszen ilyen fluktuáció, össze-visszaság mellett fenntarthatatlan egy egységes vállalati kultúra, egy egységes szemlélet. Ma én ügyelek és állítom be a gyógyszerelést, holnapután más, aki a saját szája íze szerint változtatja azt az intenzíven.
4. Az orvosok egy része eltávolodik a valóságtól. Saját maga bérét sokkal magasabbra lövi be, mint amit akár ő maga a piacon érne (nyelvtudás, szakmaiság terén), akár a realitások alapján megengedhető lenne. Az ország gazdasági helyzete az állami szférában sajnos nem indokolja sem a svéd, sem az osztrák orvosi béreket, ám az elvárások irreálisak lettek, hiszen vannak olyan osztályok, ahol ma sokszorosát lehet keresni egy osztrák orvosi állásnak is. (Javaslom böngészni a következő linket: www.bruttonetto-rechner.at/gehalt-arzt/ ) 
5. A magánszférában is elképesztő árak kezdenek kialakulni, természetesen szinte minden lakásrendelőben számla nélkül, az állami, fedezet nélküli pénzbetolás durván viszi felfelé az árakat ott is, miközben - emlékezzünk a gazdaság helyzetére - a fizetőképes kereslet egy szűk réteget jelent csak, a tömegek nem, vagy egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a privátpraxist. Három anyajegy levétele minimum 50ezer, csípőprotézis közel 2 millió forint. Ugye? (Rendszerszintű változásról, co-payment bevezetéséről, a válságból kijutást jelentő egyéb megoldásról jelen poszt nem kíván értekezni, politikai konszenzus és felső akarat hiányában tejesen felesleges erről újra és újra írni...)
6. Marad a paraszolvencia velejéig rothadt rendszere.

Ötödik éve dolgozunk egy már európai mércével nézve is komoly szintet megütő cégben. Ez a cég azonban csak és kizárólag a piacról él, olyan versenyhelyzetben, ami a mai, európai rögvaló. A bevételekért napi szinten kell versenyezni egy olyan egészségügyi piacon, ami a szolgáltatás értékét patikamérlegen árazza be. Tízezer eurós nagyságrendű tételeknél sokszor mindössze 100-150 euró árkülönbség dönt, ennek megfelelően pontosan tudjuk, hogy kinek, mire mennyit lehet fizetni, mit bír el a rendszer. A minőség alap elvárás, a kiszámíthatóság alapvető érdek. És ilyen helyzetben szembesülni a magyar valósággal, amikor a fiatal kolléga állásinterjúján már egyértelműen látszanak rajta a kiégés tünetei, a saját valós helyzetének (3-4-5 helyen vándoraneszteskedés, sürgészkedés) fel nem ismerése, vagy éppen a lustaság mellett a csilliárdos elvárás, nos az elgondolkodtató.

A helyzet kétségbeejtő. A fenti stiláris változások megspékelve irreális helyzetértékelésből fakadó elvárásokkal sajnos egy olyan társadalmat eredményez, ahol a teljesítményalapú, értékteremtő munka lassan ritkább lesz, mint a fehér holló. Fáj, de mondjuk ki: el kellene felejteni azt, hogy magunkat Ausztriához hasonlítjuk, az elvárásaink irreálisak, de nézzünk bátran keletebbre, keressünk egy magunkhoz mérhető országot, akkor örülhetünk annak, hogy milyen jól élünk és mennyire megbecsült helyzetben is vagyunk. 

Tessék (inercia)rendszert váltani és elgondolkozni, mert ennek hamarosan csúnya vége lesz, de legalábbis marad az erős frusztráció. Ha pedig mindenképpen a nyugat felé tekintgetünk, akkor javaslom Svédországot és a "lagom" eszméjének megismerését...

Nem vagyok meglepve.

Ezt a fajta szélmalomharcot nem lehet vég nélkül csinálni. Különösen akkor nem, ha a harc nem pénz, paripa és fegyver kérdése. Sándor Mária előbb-utóbb kapott volna pénzt, paripát és fegyvert is (az persze más kérdés, hogy ezt akarta-e volna, értsd pártok támogatása...). Amibe jó eséllyel belefáradt - és ezt gyanítja sok mindenki - az az, hogy mára az egészségügyi rendszer olyannyira maga alá gyűrte, kihasználja és függésben tartja a benne dolgozókat, hogy a mindennapi megélhetést prioritásként kezelve a tömegek nem mernek lépni, nem mernek kiállni és az mondani, hogy "Ácsi! Ne tovább!"

A Sándor Máriák egyedül vannak. Na jó, mondjuk max pár százan mennek velük, de ez kevés ahhoz, hogy a rendszert megváltoztassák. Mert sokezer másik kolléga a mindennapi betevő, a függő viszony miatt, de még többen sajnos a megszokott langyos büdösben ülve félnek kinyitni az ablakot és beengedni a friss, ám hideg levegőt. Így Sándor Máriáék legfeljebb apró, átmeneti és pillanatnyi sikereket érhetnek el, a rendszer marad, amilyen volt, a Don(na) Quijote-k pedig szép lassan saját magukat őrlik fel, míg rendszerszinten legfeljebb a kukta szelepét töltik be.

Hogy miért  mondom ezt? Mert ez a blog is pont így működött. Éveken keresztül közel száz posztban hívta fel figyelmet a mentésügy anomáliáira. Ezres nagyságrendben olvasták, olykor országos média vette át, hivatkozott rá, a mentődolgozók visszaigazolták, a korrupt és félkegyelmű, kontraszelektált menedzsment hétfőnként a vezetőit a "Láttad, mit írt már megint?" kérdéssel kezdte, mégse lett egy ügyészségi vizsgálat se, mégse állt fel a 7000 mentődolgozó 1%-a (azaz 70 kolléga) se egyszerre, hogy "Na, mostmár elég!". 

A mentésügyben most éppen a változás hónapjait éljük. (Nem, nem gondolom, hogy a blognak volt benne szerepe, de igazából a fene tudja...). Az új főigazgató kivágta a primer tumort, de a nyirokáttét ott van a légimentőknél. Az, hogy lesz-e kemoterápia, besugárzás a teljes gyógyuláshoz, nos, az csak két dologtól függ: lesz-e kritikus tömeg, aki saját megélhetését háttérbe helyezve fel mer szólalni, vagy a fenntartó felismerve a helyzetet, folytatja a megkezdett szisztémás terápiát.

Sándor Mária elfáradt. 

Nem érte el a kritikus tömeget a támogatók száma, a fenntartó más diagnózist állított fel, nem lett interdiszciplináris konszenzuson alapuló komplex terápia, így neki nem jutott más szerep, minthogy ő lett a kukta szelepe. Ebbe igen, sajnos bele lehet fáradni.

Mától neki saját magát kell újra megtalálnia, a rendszernek meg egy új Sándor Máriát. 

Kis egészségügyi rendszerelmélet, első rész.

Beteg érkezik tetszőleges, mondjuk kontroll vizsgálatra. Hogy is kerül sorra, hogy dr. Bubó megvizsgálja?

Induljunk ki abból, hogy az orvosi szakrendelés egyfajta szolgáltatás. Az orvos rendel, jobb esetben, nem a beteg diktál. Nekünk viszont meg kellene próbálni valóban szolgáltatni, nem pedig telibe szívatni a népet. Még akkor is, ha nehéz.

Tudom persze, hogy alapvetően rendszerhibáról van szó, nem feltétlenül az egyes orvos a hibás, ezért a posztot elsősorban nem is nekik addresszálom, hanem sokkal inkább sok nagyfejű kórházvezetőnek, akik láthatóan sokszor inkább az optikai tuningra mennek, semmint a valós tartalomra.

A kérdést ezerszer feltették barátaim, én magam se értem, hogy ebben mi a jó, de hátha... Most, hogy kicsit hangosabban hallani a feudális rendszer ellen felszólalók, a hálapénzt elutasító kollégák, az elefántcsonttornyot lebontani kívánók hangját, egy posztot nekem is megér a dolog. Hátha segít. Főleg, hogy az elmúlt hónapokban két országos kaliberű intézetet (Városmajori Ér- és Szívsebészeti Klinika, Országos Onkológiai Intézet) is meglátogattam felhasználóként.

Mindkét helyen a következő módon kerültem ajtón belülre:

Alapból volt egy hetekre előre, órára, percre(!) egyeztetett időpont. Aztán az intézetbe érkezve egy banki ügyfélhívó rendszerhez hasonló érintőképernyős gépből sorszámot húztam. Majd Ursula kb. negyedóránként az ajtót kinyitva bevette az újonnan érkezett várakozók papírját. Mindezek után nagyjából két és fél óra múlva sorra is kerültem.

Namost, kedves kórházvezetők: a három egyidejűen működtetett rendszerből kettő tuti felesleges. Pénzkidobás és/vagy parasztvakítás és/vagy a rendszerszemlélet, logisztikai ismeretek teljes hiányáról árulkodik.

Mert vagy időpontra megyek és akkor +/- 20 percen belül kerüljek sorra (jééé, érdekes, a magánrendelésen működik?!), vagy húzzak sorszámot, mint a bankban és akkor az előttem várakozók számát is látva egyszer csak behívnak, vagy Ursula vegye be a papírokat és azok alapján bent döntsenek, hogy a betegségem, a szakmaiság vagy éppen kolléga mivoltom (vagy bármi más logika alapján) éppen mikor szólítanak. A legszebb, hogy az ajtón a szokásos kis üzenet van kiplakátolva, hogy a behívás sorrendje blablabla... 

Kórházat, egészségügyi intézményt vezetni nem csak pénzkérdés. Mondhatnám cinikusan, hogy józan ész is kell, de az bántó lenne. Ehelyett csak azt javaslom, hogy tessék már legalább egyszer, mondjuk afféle Mátyás királyként végigmenni a saját rendszeren, hátha találnak még egy-két olyan rést a pajzson, ami egy kis gondolkodással csökkenti a felhasználók (értsd: betegek) eleve meglévő frusztrációját...

Ja, és ha lehet, akkor ne a liftes, meg a portás legyen már a legnagyobb király a kórházban!

"Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

Elment egy drága ember. Sokba került nekünk.

Nem kár érte. 

Kár azért az időért, amit miatta elvesztegettünk. Kár azért, amit itthagy. Kár azért, amit megengedett, aminek teret engedett, amit támogatott. Kár, hogy ráment sok emberünk, innen és onnan. Kár a szögért, amire a képét felakasztják a falra az elődjei közé.

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csõröd a szívembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

Kár több szót fecsérelni rá... Nem jön vissza többet.

Soha már...

Valami nem stimmel a légimentőknél.

Állami szervezetként egyre több pénzt kapnak évről-évre, miközben az éves feladatszám csökken, de legalábbis közel 20%-kal marad el a 2010-es csúcstól. Az év elején hosszú hónapokig nem fizettek a helikopterekért, a tartozás már az azonnali szerződésbontást is indokolta volna... Mindegy...

Eközben viszont mást se látni, mint azt, hogy minden lehetséges fórumon, felületen pénzt gyűjtenek... Isten tudja, hogy mire.

A honlapjuk nyitó oldala hónapok óta egy adományozásra buzdító felület (www.legimentok.hu ).

A Medicopter Alapítvánnyal való kapcsolat is egyre ködösebb, honlapjukon a 2007-2010-es időszakot felölelő beszámoló óta nincs friss elérhető adat (www.medicopteralapitvany.eu/referenciak/ ). Mondjuk egy dologról tudunk, az még 2011 decemberében egy dolgozókat is megalázó laza tövénysértés volt.

Most pedig a Bónusz Brigád honlapján indítottak tarháló kampányt (Bónusz Brigád). Ez utóbbi különösen gyomorforgatóra sikeredett, mivel a november elsején indított kampány többek között a 2008 július 31-én lezuhant helikopterünk balesetben elhunyt ápolójának a képét is felhasználja. Egy elhunyt bajtárs képével még több pénzért kampányolni a mai rendszer vezetőinek több, mint ízléstelenség, több, mint erkölcstelen, ez kegyeletsértő.

Azt, hogy majd a pénzfelhasználást ki és hogy vizsgálja, hagyjuk az illetékesekre. Én csak annyit mondok, hogy szégyelljétek magatokat!

Már épp leszokóban voltam, komolyan, de most mégis el kell meséljem, hogy megállt a házamnál a sötét autó...

Szóval igen, jól olvassák a címet, az Országos Mentőszolgálatnál minden rendben.

Nincsen semmi probléma, zökkenőmentesen zajlanak a fejlesztési projektek, a dolgozók megbecsülése erkölcsileg és anyagilag is rendben, nincs humán erőforrás probléma, a mentőautók minden nap mindenhova időben odaérnek, az irányítás nem vét hibákat, a vezetőség élvezi a dolgozók bizalmát, támogatását, a szakmai fejlesztések konszenzuson alapulnak és megalapozottak, nincsen elvándorlás és fluktuáció, a bajtársak elégedettek. Szóval minden a legnagyobb rendben.

Mert mi másra következtethetnénk abból, hogy amint publikussá vált, hogy új, légimentéssel foglalkozó céget alapítottunk, szinte azonnal én lettem a téma a vezetői értekezleten. Csak ott érnek ennyire rá, ahol nincs más tennivaló...

Történt ugyanis, hogy a fényes tekintetű padisah, minden mentők atyja, a gyermekellátás doyen-je utasításba adta egyik igazgatójának, hogy stratégia van! Tessék a Túrit az ÁNTSZ-nél felnyomni engedély nélküli egészségügyi tevékenység vádjával. Értik! Ezt az a csávó találta ki, aki a foglalkozás körében kötelezően elvégzendő feladatokkal is hadilábon áll(t). Én nem mondom persze, hogy aztán ők tették, de mit ad isten, csak érkezett egy közérdekű(sic!) be(fel)jelentés ellenem.

Egyik reggel (épp Magyarországon voltam, még jó, hogy nem a gyerekeim nyitottak ajtót) meg is állt egy sötét autó a házamnál, szegény OTH-s kolléganők kénytelenek voltak kiszállni, eljárást kezdeni, tényállást tisztázni, papírt gyártani, helyszíni szemlét tartani. Sajnos a lakásomon nem volt egy repülőgép, de még egy satnya helikopter sem. Hirtelen még fonendoszkópot is nehezen találtam volna... Minden tiszteletem az övék, hogy sajnos a jogszabály miatt egy nyilvánvalóan koncepciózus, minden jogalapot nékülöző, személyeskedésen és a napnál világosabban az irigység talajából táplálkozó idióta beadványt mégis végig kellett vizsgálniuk. Én kérek elnézést tőlük.

Természetesen az ügy lezárva, ám hőseink közben sem nyugszanak, azóta a légimentőket uszították ellenünk. Mert ott is minden a legnagyobb rendben van. Nemrég ugyanis tőlük kaptunk levelet. 

Namost, az álmoskönyvek azt mondják, hogy a játék a tűzzel nem feltétlenül egészséges.

Ui: Továbbra sem tervezem újrakezdeni a blogolást, de gondoltam jó tudni, hogy tényleg minden rendben a mentésügy háza táján. Ha már annyi negatív cikk jelenik meg róluk naponta, jó tudniuk, hogy mind szemenszedett hazugság. És igen, az új cégünk szépen fejlődik... ;)

Megjelent egy cikk a vg.hu-n (http://www.vg.hu/vallalatok/egeszsegugy/ujra-kellene-tervezni-a-surgossegi-ellatast-431128#p2 ), majd pár órával később ugyanannak az újságírónak a tollából egy vélemény jegyzet is a témáról (http://www.vg.hu/velemeny/jegyzet/meztelen-a-kiraly-az-orvosszakma-nem-csak-a-veszharangot-kongatja-431120 ).

A naptárra kellett néznem, össze kellett vetnem a cikkek dátumát a mával, mert erősen deja vu érzésem volt. Merthogy az elmúlt években bizony másról sem szóltak a hírek, mint sürgősségi és mentőellátás katasztrófális voltáról, a valódi rendszerhibákat a szakmán kívüliek merték(?) csak kimondani, míg a zsírosbödön mellől valóban csak arra futotta, hogy (paszírozzák a szart) optikailag tuningolják a rendszert.

Persze, egy újszülöttnek minden vicc új, aki nem olvasta a korábbi cikkeket, vagy akár például ezt a blogot az elmúlt években, az joggal kaphatja fel a fejét a VG két írására. Pedig semmi más nem történik, mint jó ütemérzékkel a régi téma új köntösben került elő. Érthető hát, hogy most az új államtitkár színrelépésekor, az első lépéseinek egyikét, jelesül a cikkben citált, a sürgősségi szakmával való egyeztetést akár reménysugárnak is fel lehetne fogni. Óvva intenék azonban attól, hogy bárki túlzott reményekkel várja a sültgalamb berepülését. Erős a gyanúm ugyanis, hogy semmi másról nincs szó, mint egy - amúgy normális rendszerben alapvető és elvárható - tájékozódásról. Amit például a leköszönt és önnön gőgjétől és színfalak mögötti arroganciájától nem látó Szócska Miklós bizony sok témában elfelejtett megtenni.

Kíváncsi leszek, hogy az új vezetés szakít-e a Semmelweis terv szakmaiatlanságaival - kimondva ezzel az ítéletet róla és készítőiről, vagy viszi tovább például azt az egyébként tarthatatlan vonalat, amit Szócska áldásos döntéseként a ma is aktív OMSZ főigazgatóként regnáló Burány Béla jegyzett és máig képvisel. A szakítás ugyanis komoly konfrontációkkal fog járni, politikaiakkal, szakmaiakkal egyaránt, de meggyőződéssel mondom, megérné.

Ahogy érzésem szerint hasonlóan gondolhatja Berényi is. Nem mond ő ma egyébként újat, (máig őrzöm a Semmelweis tervre íródott korábbi állásfoglalását, amit anno átküldött, és ami egyébként éppúgy elérhető az államtitkárságon, mint a mi, mentés-légimentés kapcsán készített anyagunk) talán csak Szócska távoztával lehetőséget látva az új személyben kicsit bátrabb lett. Burányék ugyanis meggyengültek, elment a szponzoruk, nincs garancia arra, hogy akár a háttérből Szócska, akár egy átadás-átvételi paktumként Zombor tovább védené a szakmai botrányoktól hangos szervezet élén, az állomány által semmibe vett, olykor bizony arrogáns mentőszolgálati (és következményesen természetesen a légimentő) menedzsmentet.

Azzal, hogy az egyébként eddig mindig megfontoltan taktikázó, és egyet az ultizóknak, egyet a betlizőknek adó Berényi most a nyilatkozatával kiállt a fényre, biztosak lehetünk abban, hogy az OMSZ lépéskényszerbe került. A háttérben elkezdődött a csörte. Burányék keresik a kontaktokat és a fogódzót, a túlélés érdekében fűt-fát fognak ígérgetni, de attól sem rettennek majd vissza, hogy a saját szájuk íze szerint kozmetikázzák a mai helyzetet.

Az "eredmények" és a tények alátámasztanák egy valódi szakmai irányváltás létjogosultságát, de lehet, hogy én lettem az elmúlt években túlságosan pesszimista, mert félek, hogy a Messiás még nem jött el.

AirMed Kongresszus, Róma, 2014. Három évente egyszer összejön a szakma és a világ minden pontjáról érkezők megvitatják a (döntöen) helikopteres, kisebb részben repülőgépes egészségügyi repülések legfrissebb eredményeit, az elmúlt évek tapasztalatait, valamint kvázi ajánlásokat tesznek a következő évekre. 

Idén negyedik alkalommal vettem részt a kongresszuson, a mostani írás pedig csak annak köszönhető, hogy a FB-on majd' százan :) jelezték, olvasnának egy összefoglalót. Tekintettel arra, hogy feltehetően a száraz menedzsment, gazdasági és flight ops kérdések kevésbé érdekesek, ezért egy orvosszakmai összefoglalást közlök - amire talán a legtöbben várnak.

Előtte azonban pár mondat magáról a kongresszusról. Sajnos egyre kevesebben jönnek el. Idén közel 150-nel kevesebben voltunk, mit 3 éve Brightonban, a 2008-as prágai konferenciáról nem is beszélve. Sajnos maga a szervező és házigazda EHAC is megérett a revízióra, a medical committee munkája évről-évre egyre kevésbé hatékony, egyre kevesebb a jelentkező a kongresszusra, így sajnos voltak kp vérbő, oda nem illő, töltelék előadások is. A gazdasági válság ezt az iparágot is érintette, a szponzorok jelentősen visszafogták magukat, így a jövőre nézve el kellett fogadni a kritikájukat. Ezért három év múlva azért lesz Londonban az AirMed (igazából már évek óta illene Ausztria, konkrétan az ÖAMTC munkáját elismerni egy salzburgi, vagy bécsi helyszínnel), mert a Helitech is ott lesz akkor, így a tervek szerint a két rendezvényt összevonják, racionalizálva és optimalizálva ezzel az iparági szereplők, tehát a szponzorok költségeit.

És akkor csapjunk bele a lényegbe, jelesül a prehospitális ellátást érintő kérdésekbe:

Az örökzöld téma, a stay and play vs load and go idén a szokásosnál is nagyobb figyelmet kapott. Kerekasztal beszélgetés, külön előadás, de sok személyes beszélgetés és eszmecsere is volt róla. Sajnos volt miért. Évekkel ezelőtt elindult ugyanis egy olyan tendencia, ami néhány szolgáltatónál azt jelenti, hogy újabb és újabb invazív beavatkozás kerül be a prehospitális ellátás repertoárjába, ezzel párhuzamosan ugyanakkor egyre nő a helyszíni ellátási idő, miközben evidencia, hogy a végleges ellátás a kórházaban kell, hogy megtörténjen. 

A London HEMS arról számolt be, hogy a helyszínen már az abdominális trauma esetén is elkezdték a thoracotomia végzését, továbbá artéria femorálison keresztül intraaortikus ballont (REBOA) vezetnek fel a helyszínen vérzéscsilapítás céljából, de a helyszíni transzfúziót is elkezdik sok esetben Angliában. Teszik mindezt úgy, hogy elmondásuk szerint a bevetési körükből 6-8 perc alatt bent vannak a kórházban. Ha figyelembe vesszük, hogy a kiérkezési idejük is 6-8 perc körül van és az egy feladatra jutó összes idejüket pedig 66 percnek adták meg (remélem jól figyeltem :) ), akkor bizony az látszik, hogy 45-50 perc körüli helyszíni időkkel számolnak. Ami bizony nagyon sok. Az is tény, hogy ezzel az invazivitással egyedül (vagy alig mással) vannak a világon és igazán extremitásnak számítanak a stay and play kategóriában.

Világszerte növekvő tendencia, hogy a helyszínre érkezési időt 8 perc környékére szorítják le, ez a kívánatos. Egyre több országban törekednek a korábbi maximális 15 percet a felére csökkenteni, hiszen az aranyóra fogalma és jelentőssége továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Mindehhez a helyszíni idők maximum (25) - 35 percben kerültek meghatározásra. Egybehangzó álláspont volt, hogy penetráló traumánál max 10 perces helyszíni ellátásra kell törekedni, "treat first what kills first", aztán spuri a kórházba. Arra a kérdésre, hogy akkor mikor lehet a helyszínen időrabló beavatkozásokat végezni, a kerekasztal konszenzusa a következő volt:

1. amikor a HEMS/merevszárnyú repülőgépes ellátó szakmai színvonala lényegesen magasabb, mint a kórházi oldalé. Ez jellemzően Afrikában fordul elő, ahol a helyi kórházak bizony komoly problémákkal küzdenek, ám a jellemzően külföldi (értsd: nyugati) kézben lévő légimentők szinte bármire képesek,
2. amikor a kárhelyről még helikopterrel is hosszú, akár 45-75 perces transzportidőkkel kell számolni, míg végleges, definitív ellátóhelyre érnek. Ez jellemzően, de nem kizálólag Ausztrália, Alaszka, Kanada, Brazília egyes területein fordul elő

Minden más esetben a fenti 30 perc körüli maximális idő az elvárt, így a bejelentés-kiérkezés-ellátás-transzport lánc esetén is jó eséllyel beérkezik a sérült a végleges ellátóhelyre az aranyórán belül. Természetesen szinte lehetetlen a fenti alapelveken túl egyértelmű ajánlást tenni arra, hogy mit és mit ne végezzünk el a helyszínen, azt a mindenkori ellátók személyes, szakmai döntésére bízzák, hogy mikor mi a fontos és mi a kihagyható beavatkozás.

Amit viszont egyértelműen támogatott a széleskörű szakma, Norvégiától Németországon át az Egyesült Államokig, az a helyszíni diagnosztika minél pontosabb volta. A helyszínre lehet és kell vinni az ultrahangot (ld.: FAST a traumánál, vagy UH a stroke-nál is!), a bedside laborteszteket, de még a CT-t is. Igen, a CT-t. Németország után Norvégiában is elindult a mentőbe épített CT. Természetesen a személyzet a feladathoz szabott, ápoló a sofőr, anesztes az orvos, aki átlagosan 2:48" alatt elkészít egy vizsgálatot a radiológus asszisztenssel. A pontos diagnózis birtokában aztán egyértelmű, hogy hova is kell vinni a beteget. Egyirányú út, jelentős idő spórolható meg így. (Ahol nincs CT a helyszínen, ott egyre több országban a "direct to CT" protokoll a támogatott) A jövőben arról kezdenek egyeztetéseket, hogy a CT gyártója technikailag tovább tudja-e majd csökkenteni a méretet és a helikopter gyártójával találnak-e olyan megoldást, ami lehetővé teszi annak beépítését a gépbe... 

(Személyes zárójel: könyvünk egyik fejezete a speciális diagnosztikai eszközökről íródott tavaly és 2012-ben az oxfordi konferencián egy "Future of HEMS-crew" című előadásban a légimentés további szubspecializálódásáról beszéltem, mint jövőbeni irányról. Bejött... :) )

De vissza a szakmához...

Sok előadás érintette a két leglényegesebb területet, a légútbiztosítást és a folyadékpótlást. A folyadékpótlásról sok új nem volt a Nap alatt. Permisszív hipotenzió, tartsuk 80-90Hgmm (penetráló traumánál a 70Hgmm, koponyasérültnél a 110 Hgmm) körüli értéket. Normotenziós betegnek sok folyadék nem kell, vénafenntartásra törekedjünk.

A légútbiztosítás kérdéséről az előadások mellett workshop is volt. A legelgondolkodtatóbb azonban egy olyan referátum volt, ami a "slágertémákat" érintő statisztikák validitásával és azok hasznosságával foglalkozott. A kanadai Ornge cég orvosigazgatója az ÖAMTC orvosigazgatójával közösen jegyzett előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy bizony sok olyan tudományos dolgozat, study létezik, amik alapjaiban változtatják meg a mindennapi gyakorlatunkat, miközben ha igazán körültekintően és az adott témát sok más oldalról vizsgálnánk meg, akkor bizony árnyaltabb képet kapnánk. Konkrétumként hozta a (Magyarországon kissé erőszakos sajátos bevezetésével mostanában oly' nagy felzúdulást kiváltó) angol RSI study-kat. Azok validitását és hasznosságát vizsgálva óvatosságra és megfontoltságra intett (ld. a bougie használat káros mellékhatásait) és a légútbiztosítás kompetenciákhoz kötött fokozatosságát hangsúlyozta. Bizony, nem eretnekség a supraglottikus eszköz, de alapkompetenciák esetén a BMV sem... Csak haladjanak a kórház felé. Az intubálás esetében ugyanúgy a kompetenciák és készségek kettősét kell vizsgálni, mint minden más esetben.

Abban is egyetértett mindenki, hogy a tréningeknek kiemelt szerepe kell, hogy legyen a prehospitális ellátás mindennapjaiban. Ám mit se ér a legszofisztikáltabb szimulációs gyakorlat sem, ha nincs mellette mindennapi "éles" gyakorlat, lehetőség a készségek napi szintű gyakorlására. Ellenkező esetben ugyanis a tréning becsap, azt a hamis illúziót kelti, hogy birtokában vagyunk a tudásnak, pedig csak egy virtuális világban képződtünk, ahol mindössze a szcenáriók között igazodunk ki, ám a sokkal összetettebb való világban gyakorlat híján könnyen bajba kerülhetünk.

Végezetül pár szó a magyar jelenlétről:

Négy előadást jegyeztek a magyar kollégák. Összességében elismerésre méltó alapossággal elkészített volt valamennyi. Egyet nem hallottam, de arról is elismerően szólt egy német kollégám. A pénztelenséget találékonysággal kompenzáló tréningekről sajátos humorral készült előadás szakmailag teljesen rendben volt (leszámítva a self esteem talán kissé túlzott megnyilvánulását), mindössze a 45 perc körüli átlagos helyszíni idő volt az, amire igen sokan csóválták a fejüket. Sajnos témájukat tekintve egyik sem tudott kitörni az RSI-thoracostomia bűvköréből, az OMSZ-nál zajló RSI bevezetésről szóló előadás pedig igazából nem erre a kongresszusra való volt - de ez persze nem az előadó, hanem a szervezőbizottság hibája. Kár, hogy egy pilótával, vidéki orvossal, paramedikussal sem találkoztam, talán nem lett volna ördögtől való, ha többen lehetőséget kaptak volna a kiutazásra. Összehasonlításul: Ausztriából 20 fő körüli delegáció érkezett, de a spanyol eü-i csapat is majd' egy tucat szakemberből állt, akik végighallgatták mind a három napot. Majd talán Londonban...

Hát ennyi fért belém és a három napba az orvoskodásból, hiszen közben azért dolgozni is kellett, meg ott volt még a többi szekció, ahol számomra további izgalmas előadások hangzottak el. Remélem, hogy sikerült egy kis ízelítőt adni az elhangzottakról, az pedig, hogy mindebből kinek mi ültethető át a mindennapokba, már más kérdés.

Sok sikert hozzá!

Leszálláskor jó pár sms várt, olvassak, újabb OMSZ-os botrány van. Őszinte leszek, sokkal korábbra vártam, hogy kiborul a bili. Az RSI kapcsán pár embernél betelt a pohár, az pedig, ahogy a tekintetes OMSZ kezeli a kérdést, csak olaj a tűzre.

Az RSI-vel ugyanis nem az a baj, hogy van. Hanem az, ahogy.
Még aktív igazgató koromban, egy debreceni kongresszuson történt szűz bemutatón én voltam az első cégvezető, aki azt mondtam, hogy "meg van véve". Az ötlet támogatható lett volna, ám azok fölé, akik az eljárást propagálták, bizony akkor is és azóta is komoly kontroll kellett volna. 
Engem azóta másfelé vitt az élet - a srácok pedig fék nélkül maradtak. Olyannyira, hogy az elengedett gyeplő a betöretlen csikóknál vadságot, mindenen keresztülvágtató kivagyiságot hozott. Azt hiszik, hogy bárkivel, bármit megtehetnek. 

Külföldről új eljárást hazahozni dicséretes. Ám butaságról, tapasztalatlanságról tanúskodik, ha adaptálás nélkül, 1/1 másolva akarják sok ezer embernek a nyakába varrni. Egy olyan rendszerben, amelyik ezer sebből vérzik, és igen, kedves barátaim, ahol nem ez az elsődleges prioritás. Annál az OMSZ-nál, ahol laza 20%-os fluktuáció van, ahol az alapszintű eszközök és bizony jártasságok is hiányoznak, ott életveszélyes erőszakkal átverni.

Csak mert egy monomániás bolond százat csinál. A rendszeren gőgösen, cinikusan, erőszakosan átvert képzés(?) nem jelent gyakorlatot, nem ad kompetenciát, az, aki ma két napig tanulja, a jövő héttől nem lesz hiteles oktatója. Főleg, hogy kartonpapíron imitálják a sebészi légút kivitelezését, bábukon a gyógyszer hatását, és még sorolhatnám. Mindezt pedig teszik úgy, hogy mindenkit megfenyegetnek, egyeseket megaláznak, ki leszel rúgva, nem kocsizhatsz, visszaminősítünk, stb. stb...

Hangárban, garázsban, tanteremben tartott gyorstalpaló nem jelent sok éves kórházi gyakorlatot, nem pótolja az egymásra épülő képzés fontosságát. Cinikus a narratíva, ami az átjárható légút (ld. ABC) elsődlegességére hivatkozva akarja igazolni, hogy miért is ennek az eljárásnak az ilyen mértékű erőltetése. Miközben az állományból sokan vérzést sem tudnak csillapítani, nyakrögzítőt sem tudnak felhelyezni.

Elkeserít, hogy otthon a szakma csak a színfalak mögött, suttogva meri kimondani, bizony aggályos az egész úgy, ahogy van. Bűzlik a dolog a jogszerűségétől kezdve a gazdasági vonzatán keresztül a szakmaiságáig bezárólag. Ez tematizálta az elmúlt időszakot, miközben sok helyen az alapvető feltételek sincsenek meg a mindennapi munkához. 
Az elmúlt években a háttérbeszélgetéseken sorra fogalmazta meg sok jeles ember a kritikát, ám - ki tudja milyen okból - senki nem mondta, hogy gyerekek, ácsi!

Külföldről minden kicsit másképp látszik. Leginkább letisztultabban és kontrasztosabban. Azok, akik ma nagy mellénnyel erőszakosan csak és kizárólag az RSI-t erőltetik, bizony elfelejtenek pár dolgot. Leginkább azt, hogy ők bármennyire is hiszik, nem tévedhetetlenek. Tapasztalatuk, szakmai megalapozottságuk nem áll mindenek felett, sőt... Ismerjük az életútjukat, mosolyogtató is lehetne a buzgalmuk, csak hát sajnos a tét itt ennél azért sokkal nagyobb. 

Tetszik, vagy nem, itt a lét a tét.

Fény és sötétség, vidámság és szomorúság.

Az év végén hajlamos az ember kicsit nosztalgiázni, ha már visszatekint, akkor csak a jóra emlékezni. Pedig volt rosszban részünk, nem is kevés. A blog alap tematikája a magyar mentésügy anomáliái körül forgott, három év alatt közel száz poszton keresztül mutattam tükröt a mindennapok anomáliáinak, észbontó pofátlanságoknak, normális társadalmakban legalább egy, a megalapozott gyanút felvető és vizsgálatért kiáltó mutyiknak és még ki tudja minek. Mert hiszem, hogy nem mindegy, ki visz el. 

Közben megbukott egy főigazgató - hogy a blognak volt-e benne szerepe, ki tudja - jött egy újabb, ő se fog ötéves jubileumot ülni a székében, erre már most fogadni mernék, előkerültek korábban leszerepelt pajtások, helyet cseréltek a dróton a verebek, újra és újra bejelentették a 11 és fél milliárdos fejlesztést, miközben érdemi eredmény egy se lett, szóval ha összegezni akarunk, akkor Shakespeare juthat eszünkbe: "Sok hűhó semmiért."

Voltak persze sikerek is, leginkább egyéni teljesítmények, amik mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rendszer ne dőljön teljesen össze. Mert ne legyenek senkinek illúziói, a mai fene nagy felbuzdulások sehova nem vezetnek. Siker az is, még ha indirekt is, hogy az embert itthon utánozzák, próbálják tartani vele a lépést, de nem hogy megelőzni, még utólérni sem tudják. Vannak ilyenek páran, higgyék el. Tenni pedig úgy is lehet a szakmáért, ha nem vezetünk operatívan céget. Példa rá az új szakkönyvünk, ami előremutató módon hosszú évekre meg fogja határozni az irányt.

Most sokan reménykednek, hiszen - elvileg - neutrális felületen nyílt pályázat van. Nekem van némi félelmem, de ne legyen igazam. Félek, hogy a pálya lejt, mindenki, aki leteszi a bábuját, az kockát tesz le, csak egy valakinek lesz golyója, ami a lejtős pályán azonnal célba fog érni. Pedig igazán ideje lenne elkezdeni a rendrakást. Felszámolni a mutyit, szélnek ereszteni a verebeket, újraépíteni a mentésügyet. 

Sokan, sokszor olvasták a blogot, most ez az utolsó poszt egy időre. Itt a vége. Lássuk, mit hoz a jövő, úgyis kampány lesz, a látszatát is szeretném elkerülni, hogy az egyébként szakmai kérdéseket boncolgató blogot (bár a hülyeség pártsemleges) pro vagy kontra bárki politikai felhanggal (félre)értelmezze. Az írás szent, a vélemény szabad, a múlt egy része felidézhető lesz az archívumból is.

Volt mindenben részünk, azt pedig csak remélni lehet, hogy a fény az alagút végét jelzi. És nem az érkező vonatot.

Boldog Új Évet!