AirMed Kongresszus, Róma, 2014. Három évente egyszer összejön a szakma és a világ minden pontjáról érkezők megvitatják a (döntöen) helikopteres, kisebb részben repülőgépes egészségügyi repülések legfrissebb eredményeit, az elmúlt évek tapasztalatait, valamint kvázi ajánlásokat tesznek a következő évekre.
Idén negyedik alkalommal vettem részt a kongresszuson, a mostani írás pedig csak annak köszönhető, hogy a FB-on majd' százan :) jelezték, olvasnának egy összefoglalót. Tekintettel arra, hogy feltehetően a száraz menedzsment, gazdasági és flight ops kérdések kevésbé érdekesek, ezért egy orvosszakmai összefoglalást közlök - amire talán a legtöbben várnak.
Előtte azonban pár mondat magáról a kongresszusról. Sajnos egyre kevesebben jönnek el. Idén közel 150-nel kevesebben voltunk, mit 3 éve Brightonban, a 2008-as prágai konferenciáról nem is beszélve. Sajnos maga a szervező és házigazda EHAC is megérett a revízióra, a medical committee munkája évről-évre egyre kevésbé hatékony, egyre kevesebb a jelentkező a kongresszusra, így sajnos voltak kp vérbő, oda nem illő, töltelék előadások is. A gazdasági válság ezt az iparágot is érintette, a szponzorok jelentősen visszafogták magukat, így a jövőre nézve el kellett fogadni a kritikájukat. Ezért három év múlva azért lesz Londonban az AirMed (igazából már évek óta illene Ausztria, konkrétan az ÖAMTC munkáját elismerni egy salzburgi, vagy bécsi helyszínnel), mert a Helitech is ott lesz akkor, így a tervek szerint a két rendezvényt összevonják, racionalizálva és optimalizálva ezzel az iparági szereplők, tehát a szponzorok költségeit.
És akkor csapjunk bele a lényegbe, jelesül a prehospitális ellátást érintő kérdésekbe:
Az örökzöld téma, a stay and play vs load and go idén a szokásosnál is nagyobb figyelmet kapott. Kerekasztal beszélgetés, külön előadás, de sok személyes beszélgetés és eszmecsere is volt róla. Sajnos volt miért. Évekkel ezelőtt elindult ugyanis egy olyan tendencia, ami néhány szolgáltatónál azt jelenti, hogy újabb és újabb invazív beavatkozás kerül be a prehospitális ellátás repertoárjába, ezzel párhuzamosan ugyanakkor egyre nő a helyszíni ellátási idő, miközben evidencia, hogy a végleges ellátás a kórházaban kell, hogy megtörténjen.
A London HEMS arról számolt be, hogy a helyszínen már az abdominális trauma esetén is elkezdték a thoracotomia végzését, továbbá artéria femorálison keresztül intraaortikus ballont (REBOA) vezetnek fel a helyszínen vérzéscsilapítás céljából, de a helyszíni transzfúziót is elkezdik sok esetben Angliában. Teszik mindezt úgy, hogy elmondásuk szerint a bevetési körükből 6-8 perc alatt bent vannak a kórházban. Ha figyelembe vesszük, hogy a kiérkezési idejük is 6-8 perc körül van és az egy feladatra jutó összes idejüket pedig 66 percnek adták meg (remélem jól figyeltem :) ), akkor bizony az látszik, hogy 45-50 perc körüli helyszíni időkkel számolnak. Ami bizony nagyon sok. Az is tény, hogy ezzel az invazivitással egyedül (vagy alig mással) vannak a világon és igazán extremitásnak számítanak a stay and play kategóriában.
Világszerte növekvő tendencia, hogy a helyszínre érkezési időt 8 perc környékére szorítják le, ez a kívánatos. Egyre több országban törekednek a korábbi maximális 15 percet a felére csökkenteni, hiszen az aranyóra fogalma és jelentőssége továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Mindehhez a helyszíni idők maximum (25) - 35 percben kerültek meghatározásra. Egybehangzó álláspont volt, hogy penetráló traumánál max 10 perces helyszíni ellátásra kell törekedni, "treat first what kills first", aztán spuri a kórházba. Arra a kérdésre, hogy akkor mikor lehet a helyszínen időrabló beavatkozásokat végezni, a kerekasztal konszenzusa a következő volt:
- amikor a HEMS/merevszárnyú repülőgépes ellátó szakmai színvonala lényegesen magasabb, mint a kórházi oldalé. Ez jellemzően Afrikában fordul elő, ahol a helyi kórházak bizony komoly problémákkal küzdenek, ám a jellemzően külföldi (értsd: nyugati) kézben lévő légimentők szinte bármire képesek,
- amikor a kárhelyről még helikopterrel is hosszú, akár 45-75 perces transzportidőkkel kell számolni, míg végleges, definitív ellátóhelyre érnek. Ez jellemzően, de nem kizálólag Ausztrália, Alaszka, Kanada, Brazília egyes területein fordul elő
Minden más esetben a fenti 30 perc körüli maximális idő az elvárt, így a bejelentés-kiérkezés-ellátás-transzport lánc esetén is jó eséllyel beérkezik a sérült a végleges ellátóhelyre az aranyórán belül. Természetesen szinte lehetetlen a fenti alapelveken túl egyértelmű ajánlást tenni arra, hogy mit és mit ne végezzünk el a helyszínen, azt a mindenkori ellátók személyes, szakmai döntésére bízzák, hogy mikor mi a fontos és mi a kihagyható beavatkozás.
Amit viszont egyértelműen támogatott a széleskörű szakma, Norvégiától Németországon át az Egyesült Államokig, az a helyszíni diagnosztika minél pontosabb volta. A helyszínre lehet és kell vinni az ultrahangot (ld.: FAST a traumánál, vagy UH a stroke-nál is!), a bedside laborteszteket, de még a CT-t is. Igen, a CT-t. Németország után Norvégiában is elindult a mentőbe épített CT. Természetesen a személyzet a feladathoz szabott, ápoló a sofőr, anesztes az orvos, aki átlagosan 2:48" alatt elkészít egy vizsgálatot a radiológus asszisztenssel. A pontos diagnózis birtokában aztán egyértelmű, hogy hova is kell vinni a beteget. Egyirányú út, jelentős idő spórolható meg így. (Ahol nincs CT a helyszínen, ott egyre több országban a "direct to CT" protokoll a támogatott) A jövőben arról kezdenek egyeztetéseket, hogy a CT gyártója technikailag tovább tudja-e majd csökkenteni a méretet és a helikopter gyártójával találnak-e olyan megoldást, ami lehetővé teszi annak beépítését a gépbe...
(Személyes zárójel: könyvünk egyik fejezete a speciális diagnosztikai eszközökről íródott tavaly és 2012-ben az oxfordi konferencián egy "Future of HEMS-crew" című előadásban a légimentés további szubspecializálódásáról beszéltem, mint jövőbeni irányról. Bejött... :) )
De vissza a szakmához...
Sok előadás érintette a két leglényegesebb területet, a légútbiztosítást és a folyadékpótlást. A folyadékpótlásról sok új nem volt a Nap alatt. Permisszív hipotenzió, tartsuk 80-90Hgmm (penetráló traumánál a 70Hgmm, koponyasérültnél a 110 Hgmm) körüli értéket. Normotenziós betegnek sok folyadék nem kell, vénafenntartásra törekedjünk.
A légútbiztosítás kérdéséről az előadások mellett workshop is volt. A legelgondolkodtatóbb azonban egy olyan referátum volt, ami a "slágertémákat" érintő statisztikák validitásával és azok hasznosságával foglalkozott. A kanadai Ornge cég orvosigazgatója az ÖAMTC orvosigazgatójával közösen jegyzett előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy bizony sok olyan tudományos dolgozat, study létezik, amik alapjaiban változtatják meg a mindennapi gyakorlatunkat, miközben ha igazán körültekintően és az adott témát sok más oldalról vizsgálnánk meg, akkor bizony árnyaltabb képet kapnánk. Konkrétumként hozta a (Magyarországon kissé erőszakos sajátos bevezetésével mostanában oly' nagy felzúdulást kiváltó) angol RSI study-kat. Azok validitását és hasznosságát vizsgálva óvatosságra és megfontoltságra intett (ld. a bougie használat káros mellékhatásait) és a légútbiztosítás kompetenciákhoz kötött fokozatosságát hangsúlyozta. Bizony, nem eretnekség a supraglottikus eszköz, de alapkompetenciák esetén a BMV sem... Csak haladjanak a kórház felé. Az intubálás esetében ugyanúgy a kompetenciák és készségek kettősét kell vizsgálni, mint minden más esetben.
Abban is egyetértett mindenki, hogy a tréningeknek kiemelt szerepe kell, hogy legyen a prehospitális ellátás mindennapjaiban. Ám mit se ér a legszofisztikáltabb szimulációs gyakorlat sem, ha nincs mellette mindennapi "éles" gyakorlat, lehetőség a készségek napi szintű gyakorlására. Ellenkező esetben ugyanis a tréning becsap, azt a hamis illúziót kelti, hogy birtokában vagyunk a tudásnak, pedig csak egy virtuális világban képződtünk, ahol mindössze a szcenáriók között igazodunk ki, ám a sokkal összetettebb való világban gyakorlat híján könnyen bajba kerülhetünk.
Végezetül pár szó a magyar jelenlétről:
Négy előadást jegyeztek a magyar kollégák. Összességében elismerésre méltó alapossággal elkészített volt valamennyi. Egyet nem hallottam, de arról is elismerően szólt egy német kollégám. A pénztelenséget találékonysággal kompenzáló tréningekről sajátos humorral készült előadás szakmailag teljesen rendben volt (leszámítva a self esteem talán kissé túlzott megnyilvánulását), mindössze a 45 perc körüli átlagos helyszíni idő volt az, amire igen sokan csóválták a fejüket. Sajnos témájukat tekintve egyik sem tudott kitörni az RSI-thoracostomia bűvköréből, az OMSZ-nál zajló RSI bevezetésről szóló előadás pedig igazából nem erre a kongresszusra való volt - de ez persze nem az előadó, hanem a szervezőbizottság hibája. Kár, hogy egy pilótával, vidéki orvossal, paramedikussal sem találkoztam, talán nem lett volna ördögtől való, ha többen lehetőséget kaptak volna a kiutazásra. Összehasonlításul: Ausztriából 20 fő körüli delegáció érkezett, de a spanyol eü-i csapat is majd' egy tucat szakemberből állt, akik végighallgatták mind a három napot. Majd talán Londonban...
Hát ennyi fért belém és a három napba az orvoskodásból, hiszen közben azért dolgozni is kellett, meg ott volt még a többi szekció, ahol számomra további izgalmas előadások hangzottak el. Remélem, hogy sikerült egy kis ízelítőt adni az elhangzottakról, az pedig, hogy mindebből kinek mi ültethető át a mindennapokba, már más kérdés.
Sok sikert hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.