Emlékezünk.
Ki-ki a maga módján. Én sosem szerettem a teátrális megnyilvánulásokat, sokkal inkább magamban kezeltem ezeket a dolgokat. Temetőbe járni ilyenkor nem szoktam, nyomaszt a dolog, a rengeteg ember, aki sokszor tudomást se vesz a másikról, szinte fellökik egymást, kiteszik a koszorúkat, majd jönnek a parasztok, akik az éj leple alatt meg visszalopják. Ez nekem sok.
Év közben többször jártam azoknál, akik hiányoznak. Jelet nem feltétlenül hagytam, de ők úgyis tudják... Legyen az egy családi kedves, vagy egy elvesztett kolléga. Legyen szó egy temetőről, vagy épp a füredi emlékoszlopról. Az emlékük kötelez, de az emlékezés fakultatív. Sajnos. Sokan elfelejtik, hogy a mindennapok során többször kellene tartani magunkat régen tett fogadalmakhoz, közös emlékekhez. Nem csak szavakban, tettekben is.
Idén is a magam módján emlékeztem. Egyedül és az jó volt. Csend volt, napsütés.
Motorozással kezdtem. Csak egy pulóverben, dzseki nélkül. A szellem szabadsága mellett a motorozás élménye a test szabadságát is adta, katartikus érzés volt 14 fokban érezni a csípős szelet, az illatokat. A motoron érzem sokszor, milyen védtelen is az ember, milyen pillanatokon múlik az élet.
Déltájban tököt faragtam a gyerekeimnek. Kifejezetten élveztem. Afféle meglepetés estére, szelleműzés. Közös gyertyagyújtás a töklámpásba, a játékosság mellett némi magasztos gondolat a kis fejekbe. Most mind a három saját fejével az ágya mellett alszik. "Apa, csukd be az ajtót, nem félek, hagy legyen jó sötét, hogy jobban lássam a gyertyát!"
Steve Jobs-ot hallgattam, 2005-ös Stanford-i beszéde magáért beszél. Most különösen. Kötelező "olvasmánnyá" tenném, de félek, sokan nem hallanák ki a sorok közül a lényeget. A személyes múltammal való párhuzamok csak véletlenek lehetnek, de így különösen sok felkiáltó jelet hagyott maga után az a 15 perc. Némi depresszív hangulati elem kiváló aláfestést adott a nap végére, nem is volt vele semmi baj, mégiscsak emlékezni kell. Ilyenkor az ember a saját sebeit is szívesebben nyalogatja.
Érzem erőm elhágy, fáradt testem földbe, lelkem az égbe vágy.
Aztán pedig mégse. Csakazértse. Két óra beszélgetés, erőt adó mosoly, más, "a poklot is megjártam" története és mégis mozog a föld. A rossz elnyeri méltó büntetését, a jó méltó jutalmát, az élet pedig megy tovább.
És ez így van rendjén.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.