Táviratot illett volna küldeni, ha már nem tudtam elmenni és eleget tenni a megtisztelő meghívásnak. A barátom ugyanis a minap szerezte meg sokévi munka után PhD fokozatát; megtisztelő volt a tény, hogy kézzel írott meghívót kaptam tőle. Mentségemre szolgáljon, hogy a világ két olyan pontja között voltam épp, ahonnan a távirat legalábbis Rejtői kalandokkal lett volna megejthető. Mégis jó lett volna ott lenni és osztozni izgalmában, erőfeszítésében, a fellépés után pedig megkönnyebbülésében.
Jó előre persze gratuláltam neki, amit rossz néven is vett. Hiszen nem az a medve bőrére előre ivó fajta. Sokkal inkább a kemény munka utáni megérdemelt pihenésre vágyó ember. Hogy miért mertem mégis gratulálni? Mert maga az a tény, hogy egy ilyen védésre meghívót küldhet valaki, már az hatalmas teljesítmény. Sok év munkája után érhet el idáig az ember, hát mondtam is neki, hogy nyugi, az én szememben már nyertél, hiszen én például biztos nem jutok el addig sem, hogy meghívót küldhessek. Az eredmény persze nem maradt el, mint a mesében, a jó elnyerte méltó jutalmát.
Mindazonáltal fura világban élünk.
Egyesek arról beszélnek, h "Magyarország az értékteremtő munkán alapul.", miközben például a fenti eredményt a szűkebb és tágabb szakmai környezetében egyedüliként elérő barátom, igen , mondjuk ki, lassan két éve parkolópályán van, 3-4 havonta hosszabbítgatják szerződését azok, akik nyomába se érnek.
A mindennapok kiszámíthatatlansága és kiszolgáltatottsága persze kényszert szül. El kell tűrni a megaláztatást, a felettesek hatalmi mámorát, az idegtépő várakozást a visszahívásra, ha lesz persze egyáltalán olyan, hisz ha a telefont se veszik fel, ugyan miért is számítunk arra, hogy visszahívnak?! Nyelni kell, ha idióta, öncélú pszichopaták olyan rendszereket teszenek tönkre, amiket mások kemény munkával, kitartással és következetességgel építettek fel. Meg kell hajolni, miközben a gerinc recseg-ropog. Havi 300 órát kell dolgozni ahhoz, hogy a három állás mellett ötről a hatra lehessen jutni és akkor még egy szót se szóltunk az egyébként a mindennapi számrendszerben aprópénzre nem váltható tudományos fokozatokról. Csak a bolond hiszi, hogy egyszerűen copy-paste módszerrel mindez megszerezhető, miközben aki ezt az utat végigjárja, az bizony kőkemény áldozatot hoz. Ezer kilométereket autózik, a mindennapi munka mellett újra és újra átírja az anyagot és ne felejtsük, közben helyt kell állni otthon is. Az ilyen emberek teljesítménye és energiája - ha lehetőséget kapnának és nem kiretusálás lenne a sorsuk - meggyőződésem szerint jobbá tehetnék a mikro, sőt a makrokörnyezetet is.
Ehelyett marad a remény, hogy egyszer, Magyarországon valóban érték lesz a szakértelem, az ambíció, a tenniakarás, a teljesítmény. Amíg pedig eljön az az idő nem marad más, mint saját magunknak tudományos fokozatot szerezni, külföldön keresni és megtalálni a kihívást és az elismerést, két végéről égetni a gyertyát, egymásnak erőt adni és reménykedni, hogy csak nehogy késő legyen... ... ...
A kép 2003 januárjában készült...
Alig 48 órája érkeztem haza, de máris friss levegőre vágyom. Minden értelemben.
Hát, asszem lassan valóban itt a vége. Húzni kell innen egy melegebb éghajlatra. Aztán meglátjuk, hogy két év múlva kinek lesz több esze. A csendes többségnek, vagy a szelektív memóriával bíró és folyamatos emlékezetkiesésben szenvedőknek. 
Győrfi Pálra hatott az olimpia, ugyanis a konkrét kérdésekre adott mellébeszélő válaszok versenyében aranyérmes lett. 
Az Egészségügyi Államtitkárság komoly munkát végez. Csak kapkodom a fejem, ahogy záporoznak az átalakításokról szóló sajtóhírek, az újabbnál újabb salátatörvények. A bajom mindössze annyi, hogy az egész egy akkora káosz, amekkorát drágalátos Molnár Lajos idején se hordott hátán a Föld.
A nyári forróságban, a lassan beköszöntő politikai uborkaszezonban azért időről-időre olyan hírek is felbukkannak, amik mellett nem lehet elmenni. 
Alarmírozó, de legalábbis elgondolkodtató gazdasági összefoglaló jelent meg a napi.hu-n mindarról, amit össz-egészségügy szinten sajnos régóta tudunk.
