Az Egészségügyi Államtitkárság komoly munkát végez. Csak kapkodom a fejem, ahogy záporoznak az átalakításokról szóló sajtóhírek, az újabbnál újabb salátatörvények. A bajom mindössze annyi, hogy az egész egy akkora káosz, amekkorát drágalátos Molnár Lajos idején se hordott hátán a Föld.

Hosszú évekig baleseti sebészként dolgoztam vidéken, majd Budapesten. A különbséget mindig is zongorázni lehetett volna, a dolgok sajátosságából fakadóan természetesen a vidék javára. Ott, a megyei kórházban ugyanis "mindenevők" voltunk, 24/7 alapon, egykapus rendszerben a kórház mindig, mindenki előtt nyitva állt. Budapesten mindeközben területi alapon, forgó rendszerben szervezett traumatológiai ellátás volt, amit olykor még a Mentőszolgálat se tudott kezelni, körbe-körbe hordozgatva a városon ellátásra váró baleseti sérülteket. Ebben a struktúrában kinek ne lenne olyan tapasztalata, amikor egy esti focis bokasérülés után tanácstalanul állt a város közepén, hogy na, most hova is lehetne menni?

Szócska Miklóséknak újfent nem sikerült egy jottányit sem javítani a rendszeren.

http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/eltunt_betegek_eltunt_korhazi_agyak_magyarorszagon.526767.html

A baleseti sebészeti ellátás szervezése az iskolapéldája lehetne a centrumokat jelentő, multidiszciplináris (diagnosztika, intenzív osztály, illetve társszakmák baleseti ellátásra szakosodott képviselőit jelentő) háttérrel rendelkező, nonstop nyitvatartó egykapus rendszereknek. Budapesten volt ilyen, illetve ehhez hasonlító, a korábbi Országos Baleseti Intézet. Molnár Lajosék ügyesen elvették országos intézeti rangját, egy városi kórház szintjére degradálva besorolása és finanszírozása alapján, megszüntetve ezzel a vidék számtalan baleseti osztályának a progresszivitás jegyében szinte kizárólagos utolsó lehetőségként szóba jöhető intézményesített segítségét, a légimentés számára mindig nyitva álló kaput (istenem, milyen telefonok zajlottak köztem és az akkori prof között... ). Mindeközben a házban dolgozó humán erőforrás tapasztalata és kapacitása mindezt továbbra is lehetővé tette volna és a segíteni akarás nem egyszer okozott konfliktust a szakmát néző beosztott traumatológus és a minisztérium legagyatlanabb ötletelésének is tapsoló, saját székét néző  intézményvezetés között.

Manapság sajnos azt látjuk, hogy a baleseti ellátás a szakmai racionalizálás helyett továbbra is vergődik, az orvosok átlagéletkora veszélyesen magas, utánpótlás alig, az elvándorlás folyamatos, a rendszer pedig képtelen megnyugtatóan és kiszámíthatóan biztosítani a rászorulók ellátását. A rendszerek átalakításának általam vallott elsődleges elve tulajdonképpen egyszerű: a folyamat végén legalább vagy a benne dolgozó szolgáltatók (jelen esetben az egészségügyi dolgozók), vagy a szolgáltatást igénybe vevők (a betegek) örüljenek. Az csak hab lenne a tortán, ha egy ilyen átalakítás után mindkét fél elégedettebb lehetne. Higgyék el nekem, sikerülhetne...

Mindezzel szemben ma salátatörvény salátatörvényt ér, ötletelés és frázispuffogtatások mentén sikerpropaganda zajlik, maholnap majd újra átadnak egy-két üres sárga mentőautót, az alkalmat kihasználva elhangzanak majd hurrá, nyaralunk! hangulatú mondatok sok milliárdos EU-s pénzekről, a mentés és a sürgősségi ellátás fejlesztéséről, arra pedig  senki nem lesz majd kíváncsi, hogy az orvosok és a betegek hogy is érzik magukat.

Semmi baj, a zúttörönek kedve mindig jó...