Az egyik posztomhoz a FB-on érkezett hozzászólásban valami olyasmiről írnak a kommentelők, hogy milyen rossz is annak, aki az ellenségévé tett. Nos, azt kell mondjam, hogy tévednek az illetők. Értem őket, persze, a kritikai élű, szatírikus, néha cinikus hangvételű írások mögött vélt, vagy valós személyeket lehet felfedezni. Olykor névvel, olykor név nélkül.
Mindezek ellenére nincsenek ellenségeim. Én legalábbis senkit nem tartok annak. Az, hogy egyesek mit éreznek magukban irántam, az meg nem az én dolgom. Az írások sora nem a személy(ek) karakteréről, jelleméről szól, sokkal inkább az általuk végzett munka minőségéről. Ezt ellenségeskedésnek venni meglehetősen botor dolog. Arról pedig, hogy miért is íródnak a posztok, korábban már írtam a "MIÉRT?" című posztomban. Visszakereshető. A képlet egyszerű: úgy kell élni, dolgozni, hogy abba ne lehessen belekötni. Ha nincs ziccer, nem lehet gólt lőni. A rendszert, a mentésügyet érintő kritikáim egytől egyig ilyen ziccerek eredményei. Sajnos nem nagyon dolgoznak, viszont rengeteget hibáznak ahelyett, hogy érdemi munkát végeznének. Eredményeset. Akkor nekem se lenne miről írnom.
Ezzel szemben fortélyos félelem igazgat (ld.: József Attila: "Hazám" Érdemes újra elolvasni, akinek nincs kötete, annak itt a link: http://szepversek.glap.hu/Magyar/XX__szazad/jozsef-attila-hazam), építenek egy félelmen alapuló rendszert, monitorozzák a hozzászólásokat, a dolgozók vélemény nyilvánítását, a like gombok nyomogatásának és az írások megosztásának gyakoriságát. Írásos és szóbeli utasításokat adnak a cenzúra legalizálására. Átmenetileg, ideig-óráig húzhatják az időt, de mit tesznek, ha egyszer csak többszáz lájk lesz egy poszt végén? Mindenkinek nekimennek? Ugyan már!
Ettől persze a kommentelőknek mégis igaza van. Igen, rossz lehet azoknak, akik ellenségnek tartanak. Az ellenségtől való félelem paranoiába hajlik. Képtelenek választ adni a tényekre, az még a legegyszerűbb kérdésekre se megy, ezért csapkodnak jobbra-balra, prüszkölnek, vagy épp lapítanak ahelyett, hogy magukba néznének. A hatalom csalfa illúzió. Elhiteti, hogy a székkel hozzáértést is kaptak, hogy munka nélkül is lehet eredményt elérni. Aztán mikor csak a kudarc jön, meg a kritikai észrevételek, amikkel szemben egy érdemi cáfolatot se lehet tenni, na akkor kezdődik a frusztráció és alakul ki a félelem miatti paranoia, a szorongás, az ellenségkép létrehozása.
Na, ez a totál zsákutca. Még egyszer mondom, nem duzzogni kell, hanem felnőni a feladathoz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.