Érted ki megy?

Befutó. A Forma 1-hez mérhető cirkusz lassan idén is a végéhez ér. Évek óta lelkesen követem az eseményeket a TV-ből, aki ismer, az tudja, hogy szeretem, ha artériásan spriccel az adrenalin - a tavalyi Kékszalagot konkrétan életem egyik legnagyobb élményének tartom - de annyira azért ismerem a korlátaimat, hogy a DAKAR egy életen át csak vágyálom legyen.

Aztán egyszer, mint a mesében, mégiscsak belecsöppentem a közepébe, egy életre szóló élményt szerezve magamnak, de bizton állíthatom, hogy rengeteg kollégámnak is. Mert amit 2008-ban végigcsináltunk, az nem mindennapi dolog volt. Szinte napra pontosan kétéves, nyeretlen csikóként hirtelen felnőtt korba léptünk. A normál, akkor még hat bázisról üzemelő magyarországi légimentés biztosítása mellett végigdolgoztuk a DAKAR Series aktuális versenyét, majd' két héten keresztül repültünk a rally teljes mezőnyével. Minden nap kilenc helikopterünk dolgozott egyszerre, bebizonyítottuk, hogy felnőttünk a feladathoz, az ország legnagyobb helikopteres operátorává váltunk. 

Talán emlékeznek rá páran, a 2007-es afrikai események miatt a szervezők lefújták a Párizs-Dakart. A nevezők - gyári és privát csapatok - hirtelen izgalom és kihívás nélkül maradtak. Szalay Balázsnak és csapatának köszönhetően azonban felcsillant a remény, hogy ha minden összejön, akkor mindössze pár hónapos szervezéssel (ne felejtsük, a DAKARt csaknem egy évig szervezik) 2008 tavaszára létrejöhet egy pót-verseny, amit Central Europe Rally-nak (CER) neveztek el. Ez egy körverseny volt, Magyarországról indulva és érkezve közben Romániában is nyomták/húzták a gázt a versenyzők.

Az életben kevés tuti biztos dolog van, de az, hogy helikopter nélkül nincs DAKAR (meg Forma 1 se), az ilyen.

Néhány puhatolózó telefon után, hogy kik is vagyunk, mit is csinálunk, milyen gépeink is vannak, valamikor a tél vége felé kaptunk egy levelet a magyar szervezőktől, hogy akkor eljött az idő, készüljünk, jönnek a franciák, a DAKAR tulajdonosai, a szervezők, csupa nagyágyú az A.S.O.-tól (www.aso.fr), kérdezni akarnak, meg információt és ha már megyünk, akkor vigyünk magunkkal egy árajánlatot is egy kis helikopterre (az az olcsóbb), 1+4 napra, azaz a magyar szakaszokra. 

Mi mondtuk jó, felvettük a legszebb vasár- és ünnepnapi céges repi egyenpólónkat (galléros, nem afféle kinyúlt kínai tísört), komoly cég képviselőinek néztünk ki, nnnnna, a hónunk alá csaptunk pár prosit és promóanyagot, kinyomtatva A4-en a kért árajánlat - és beültünk a meetingre. Volt ott mindenki, műszaki mentő, őrző-védő cég, rendőrség, sajtó képviselője, telekommunikációs szakemberek, önkormányzati képviselők, magán mentős cég (erre még visszatérek) vezetője, meg persze tolmács kislány, mert a potenciális magyar érintettek, alvállalkozók jelentős része a dabasi tájszólás bemutatásán kívül nem tudott volna érdemben hozzászólni a dologhoz. Ez meg ugye, nem az a mozi, ahol feliratoznak üzletkötés közben. 

Ránk valahogy a legvégén került sor, sokan már mentek is kifelé a teremből. Bemutattak bennünket a magyar szervezők a franciáknak. Időközben a kollégáimmal megbeszéltük, hogy itt gebasz lehet, az eü ellátást komolyan kellene venni, a pályáról a kimentés nem egyszerű mutatvány, az egy heli karcsú lesz, ráadásul értetlenül konstatáltuk, hogy a magán cég mellett az OMSZ, aminek azért mégiscsak lenne elég autója, jól felkészül szakembere a dologra, olyannyira nincs jelen, hogy még árajánlatot se adott be az eü-i biztosításra (arról nem is beszélve, hogy bár nyilván nem az évszázad bizniszére készült senki, de azért az állami forrásokban 2008-ban sem dúskáltunk, ergo egy kis bevétel  a PR mellett nekik is jól jöhetett volna...). Talán egyszer kiderül, hogy mi volt az a rendkívüli államérdek, ami a potenciális résztvételtől eltántorította az akkori vezetést...

Nos, leültünk az asztalhoz, elkezdtünk prezentálni. A jogtulajdonos-főszervezőnek, asszisztensének, a biztonsági főnöknek, a logisztikai igazgatónak, meg még ki tudja kinek. Azok az emberek bőven több, mint 10 éve szervezték a DAKARt, vérprofik voltak. A tárgyalás végére egyenrangú partnernek tekintettek bennünket, egy nyelvet beszéltünk olyannyira, hogy az eredeti tervekkel ellentétben végül nem a magyar szervezőkkel alvállalkozóként, hanem velük szerződtünk direktben és az egy kicsi helikopter helyett két nagyot és egy kicsit rendeltek meg a verseny teljes időtartamára. A tárgyalásról kilépve esett le csak, hogy mekkora eredmény, elismerés is ez a magyar légimentésnek. Ez volt az első komoly, külföldi visszajelzés arról, hogy jó úton járunk.

Másnap kezdetét vette a felkészülés. Heteken keresztül zajlott a logisztika, szerződések előkészítése, aláírása, beosztások szervezése, repülési tervek elkészítése, egyeztetés a műszaki háttérről, szervizkocsi kiállítása, tartalék üzemanyag, mobil kerozintartály biztosítása, a versenyigazgatói helikopter leszerződése, kialakítása, versenyspecifikus rádiótechnika beszerelése, a betegellátás, betegút leszervezése, egyeztetés a kórházakkal  a verseny teljes útvonalán, szállás-étkezés biztosítása a crew-nak, folyamatos kapcsolattartás a főszervezőkkel és a társszervekkel, kezeltük a sajtót. Felvettük a kapcsolatot az osztrák WUCHER céggel, akik a kamera-helikoptert hozták, nekik is segíteni kellett az itteni engedélyek megszerzésében. A projekten dolgozott szinte mindenki a cégben úgy, hogy közben ment a napi munka is ezerrel.

A romániai szakasz előkészítése külön feladatot jelentett. Még ma sem egyszerű oda berepülni, 2008-ban még nehezebb volt. Lefixálni a berepülési időpontokat, engedélyt szerezni egyáltalán a berepüléshez és a több napos ottani műveletekhez nem volt egyszerű. Az utolsó napig jöttek-mentek a levelek, faxok biztosításról, tankolásról, műveleti területről olyannyira, hogy az utolsó nap éjszakáján telefonon még online voltam a bukaresti légüggyel, a kinti magyar követséggel, a magyar NKH elnökével. Éjjel egykor kaptuk meg a másnapi berepülési engedélyt a két mentőhelikopterre, de a versenyigazgatói gépé még mindig késett. Etienne Lavigne(Erről azt kell tudni, hogy Etienne Lavigne, a versenyigazgató gyakorlatilag folyamatosan repül a mezőny felett, minden balesethez odamegy, időnként visszarongyol az irányító központba, igazi megszállott - talán ezért értettük meg egymást annyira :) - azaz az ő gépe nélkül megint csak nincs verseny.)

Végül másnap, amikor már a levegőben voltunk Debrecen felé, ahol kiléptünk az országból, akkor kaptuk az üzenetet rádión, hogy berepülhetünk mindhárom géppel. Az előttünk repülő WUCHER helikoptert engedély hiányában a román légiirányítás még visszafordította a belépőpont előtt, velük Debrecenben találkoztunk. Míg a gépeink tankoltak, telefon fel, a saját kapcsolatainkon keresztül újra szervezés és láss csodát: egy óra múlva nekik is megszereztük a szükséges engedélyt. A négy gép így nagyjából együtt lépte át a román határt. 

A négy gép a Baia Mare-i reptérenA kinti egészségügyi ellátás jogi rendezése szintén komoly feladat volt, egyeztettünk a román belügyi és egészségügyi államtitkárral, de a kinti minisztériumok végül az általunk javasolt légügyi szabályzó (flag legislation) adta lehetőségnek megfelelően megadták az engedélyt (magyar lajstromú légijármű fedélzete magyar területnek számít, így a kinti ellátást mindig a gép fedélzetén csináltuk). Egyébként az előkészítés után, amikor már effektíve dolgozni kellett kint, akkor minden segítséget megkaptunk a Baia Mare-i reptértől, nagyon flottul ment minden ott is és a városi kórházban is.

A közel két hét alatt rengeteg tapasztalatra tettünk szert. Megoldottunk időközben felvetődő bürokratikus problémákat, elhárítottunk műszaki hibát, kiváló partneri viszonyt építettünk ki magyar és külföldi kollégákkal, több, mint száz órát repültünk, majd' minden nap több sérültet elláttunk, segítettünk a repatriációk szervezésében, irgalmatlanul elfáradtunk, de bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legmagasabb elvárásoknak is megfelelni.

Az meg, hogy közben Peterhansel, Sainz, Coma, Despres gépeit testközelből láthattuk, láttuk, hogy dolgoznak rajtuk éjszaka a szerelők, hogy is működik a versenyiroda, a háttér logisztika, az esti Eurosport-os anyag összeállítása, és egyáltalán az egész cirkusz, az megfizethetetlen élmény, hab volt a tortán.

Jövőre lehet, hogy elindulok a Bamakón.