Rossz, aki rosszra gondol.
Nem ilyen karácsonyi posztot akartam írni, de ahogy mondják, a téma az utcán hever. Ma tényleg így volt, szinte szó szerint.
Reggel negyed 8 felé anyukámat vittem a szokásos kontrolljára az ÁEK-be. Útközben gázolásba futottunk, rendőrség villogva a helyszínen, gázolt néni a zebrán fekve, mellette két nő (utóbb kiderül, hogy egyik a lánya, a másik egy szemtanú).
Fék, ablak le, rendőröknek jó reggelt, orvos vagyok, mi történt, tudok segíteni?
Jajj, de jó, kérem igen, gázolás, a mentőt már hívtuk, de még nincs itt.
Autó leállít, anyukám ne haragudj, pár perc, persze, persze, menj csak fiam, semmi baj...
Odamentem a földön fekvő nénnihez, bemutatkoztam, lege artis végigvizsgáltam, majd az oldalra durván dislocalt bokatörését folyamatos húzás mellett szépen tengelybe húztam (egyéb panasza nem volt). Ezzel meg is volnánk, fájdalma lecsökkent, mondtam mindjárt melegben lesz, jönnek a kollégák. A mentő közben szirénázva megállt, kiszállt két kolléga és egy kolléganő.
Egyikőjüket sem láttam soha, de ha az ember mégiscsak kollégákkal találkozik, akkor kicsit otthon érzi magát.
- Szervusztok, Túri doktor vagyok, belefutottam, átvizsgáltam, mondhatom? - kérdeztem a (feltehetően) doktornőtől, akit életemben nem láttam, mint mondtam. Választ nem kaptam, húzva tartottam tovább a bokát, miközben ő rólam tudomást sem véve kérdezni kezdte a sérültet. Gondoltam talán halk voltam, ezért újra megszólítottam:
- Szervusz, Túri doktor vagyok, a légimentők vezetője voltam (hátha segít, ahogy én se ismertem őt, felvetődött bennem, hogy ő is hihette, hogy például egy sürgősségi ellátásban kevésbé jártas pszichiáter vagyok, nem pedig egy közel 20 éves múlttal bíró baleseti sebész és gyakorló mentőorvos),mondhatom?
- Pontosan tudom ki Ön, ezért ne tegeződjünk, jó? - vetette oda foghegyről, majd folytatta ott, ahol abbahagyta.
A levegő megfagyott, köpni-nyelni nem tudtam, a sérült lánya, aki mellettem guggolt odasúgta, hogy "Én is az egészségügyben dolgozom, de ilyet még nem láttam!", a laikus szemtanú csak döbbenten és kérdően nézett rám, én levegőt se kaptam, tartottam tovább a bokát, míg az ápoló kolléga sínbe nem helyezte, aztán felálltam, elköszöntem mindenkitől és mentem tovább a dolgomra.
A kolléganőt minősíteni nem az én tisztem, minősítette ő saját magát. A stílus maga az ember. Modortalansága és tiszteletlensége felett én átlépek, de azt gondolom, hogy ez kifejezetten káros, az Országos Mentőszolgálat reputációját és presztízsét semmiképpen sem emeli, ha a "Hivatás az Életért" szlogen mellett, ki tudja milyen háttérinfók alapján ítélve, egyes dolgozók ilyen mértékben elragadtatják magukat, főleg ha a "terepen" teszik mindezt. Nagy kár, hogy ide jutottunk.
Szerencsére persze nem ez az általános, a kollegialitás és bajtársiasság a többségnél valóban megfigyelhető, Fonyódtól Debrecenig találkozik az ember valódi kollégákkal, akikre büszke lehet az ország. Ünnepek alatt pláne.
Hát Boldog Karácsonyt Önnek (is), Doktornő!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.