Hat hónapja nyert a TISZA Párt elsöprő többséggel. Immár 150 napja működik az új Egészségügyi Minisztérium.

Mivel korábban az egészségügy mindig is mostohagyermek (értsd: szavazatvesztő terület) volt, ezért különösen fontos és érdemes most, amikor egy igen széleskörű, már-már népfront jellegű választási támogatottsággal bíró és koherens, közel másfél év (és évtizedek hazai és nemzetközi tapasztalatán alapuló) előkészítő, szakértői munkája eredményeként összeállt programmal rendelkező munka indulhatott (volna) el a nulladik percben átnézni, hol tartunk most, amikor már hipp-hopp elillant fél év abból a négyből, aminek az egyik, ha nem a legnagyobb vállalása az egészségügy rendbetétele volt és a végén ismét a szavazatok fognak már csak számítani. 

A Hegedűs-rejtély

Hogy lett Hegedűs Zsolt miniszter? Magyar Péter miniszterelnök úr kémiai alapú (hiszen szakmainak nem lehetett akkor nevezni) kiválasztása valamikor 2025 július 12-én, a TISZA Párt nagykanizsai kongresszusán, az egészségügyi kerekasztal-beszélgetés környékén fogant meg és a választásokig az Egészségügyi Munkacsoport jelentette azt a szakmai hátteret, amire hivatkozva Hegedűs ment előre. Az, hogy önmaga nem sok hozzáadott értékkel bírt volna az elkészült anyagok kapcsán, köztudott és elfogadott volt, hiszen ott állt mögötte soktucatnyi szakember, akik dolgoztak, napi szinten egyeztettek, gondolkodtak, anyagokat gyártottak, felkészítőt írtak, mondtak tollba és támogatták az egyre többet szereplő miniszter-jelöltet. Hazai networkje, ágazati tapasztalata korlátos volt, leginkább a Magyar Orvosi Kamara környékén töltött pár éves szerepvállalása okán kialakult kis buborékára korlátozódott. Félő is volt emiatt, hogy a MOK nem minisztérium és a minisztérium nem MOK tételre időről-időre fel kell majd hívni a figyelmét. Decemberben szűk körben még saját maga potenciális miniszteri képességeivel kapcsolatban is kétségei voltak, de egy 2026 január 3-i, zártkörű rendezvényen már magabiztosnak tűnve szónokolt és egyeztetett sok mindenkivel. Az akkor még szárnyait bontogató későbbi miniszter így beszélt motivációjáról, terveiről és saját fontosságáról: https://telex.hu/belfold/2025/07/18/hegedus-zsolt-tisza-part-egeszsegugy-szakerto 

Takács Péter, néhai egészségügyi államtitkár tevékenysége és mondatai szóra sem lennének érdemesek, de egy, Hegedűst érintő állítása legalábbis megfontolandó lett volna. Valami ilyesmit mondott Takács, miután a miniszteri jelölés nyilvános lett: "Az, aki hatvan éves koráig soha nem választódott ki addig sehol vezetőnek, az valószínűleg nem vezetőnek való." Azaz olyan valakit ültetni egy végletekig szétesett, szinte tarlóig égett ágazat, egy 16 év után a nulláról felépítendő minisztérium tetejére, aki se szervezetet, se embereket nem vezetett addig, nulla tapasztalata volt komplex rendszerek összefüggések mentén történő menedzselésében, személyi kiválasztásban, érdekérvényesítésben, gazdálkodásban, nos, az legalábbis kockázatos. És ezt maga Hegedűs igazolta be nem csak az elmúlt hónapok során, de egy március 7-i, az egészségügyi munkacsoport egyik utolsó szakmai egyeztetésén elmondott összefüggéstelen, a résztvevőkben mély döbbenetet kiváltó beszédében. Akkor, ott már kimondta: miniszter akar lenni.

A Hegedűs-csapda

Az első, spontán tánca világhírt és egyben olyan, soha vissza nem térő lehetőséget hozott neki, amivel ha lett volna vezetői tapasztalata, stratégiai gondolkodási rutinja, akkor a legerősebb miniszter lehetett volna. Ugyanis mindenki őt várta a választások után miniszternek. Magyar Péter pedig azután, hogy még a Parlament lépcsőjére is felvezette és újra megtáncoltatta, elvesztette annak az arcvesztés nélküli lehetőségét, hogy Hegedűst rögtön az elején eldobja. A fél világ szemében ugyanis akkor olyan népszerű volt még bármilyen érdemi teljesítmény nélkül, amiről a legtöbb politikus még csak álmodni sem mer és olyan rivaldafény vette körül, ami csak valóban a legjobbaknak adatik meg hosszú évek, évtizedek komoly szakmai teljesítménye után. Csak Hegedűs ezt nem ismerte fel, pedig emiatt bármit, ismétlem, bármit kérhetett volna. A kormányalakítás heteiben egy A4-es papírral szaladgált a pártvezetés és az egészségügyi munkacsoport között és tűrte, hogy mindenkit, akikkel erős, szakértő minisztériumot építhetett volna, akiknek tulajdonképpen köszönhette a szakmai hátteret és támogatást, levegyenek a tábláról. Pedig ha felismerte volna a tánca adta lehetőséget, akkor az első vétóját akkor kellett volna bemondani, amikor egy B-sorral engedték útjára. Hogy aztán az elmúlt hónapokban ebbe beletörődött, vagy csak átvette ezt, a romjaiból újjáépítendő magyar egészségügy számára káros "aláválasztó" attitűdöt és immár maga is sok személyi hibát vét, azt csak ő tudná igazából elmondani. Ám ezzel az egész magyar egészségügy egy komoly csapdába került.

(Itt érdemes egy pillanatra leállni az olvasással, ezt megnézni és úgy kb. 0:55'-től erősen figyelni:  https://www.youtube.com/watch?v=DYHApFycRDA&t=1s )

A Hegedűs-ultimátum

A miniszter mára láthatóan megértette, hogy 5 perc hírnév mindenkinek jár és ezt igyekszik is kimaxolni. Szelfi a metróban, az autóban, találkozó boldog-boldogtalannal, lobbistákkal és ellen-lobbistákkal, negyven éve mindent jól megmondókkal, aktuális status quo-t féltőkkel - csak ezzel éppen a pozíciójának a súlyát veszíti el. Azzal, hogy mindenkivel egyeztet nem lesz hitelesebb (szak)politikus. (Itt ajánlanám mindenki figyelmébe Jeff Bezos "két pizza szabályát" a meetingek során...) Azzal, hogy hol a tetőn szerel éppen klímát, hol az almádi SZTK-t vizitálja, nem a lényeget elemzi, hanem a felszínt polírozza. Azzal, hogy havonta elérhetőek a mentők kiérkezési adatai nem a munka lényegét és elejét fogták meg, hanem a legvégét. Minket a másik vége érdekelt volna a dologból. Ez így csak legfeljebb jószándékú amatőrök játszótere, akik azt hiszik, hogy ezt nézegetni olyan, mint a varázsgömböt simogatni. Ha sokat teszik, meglátják a lényeget. Mindeközben az ágazatban dolgozók választási eufóriája elszállt, a kevés pénzért sokat dolgozó, kizsigerelt emberek türelme fogyóban, a lobbisták és helyezkedők fellélegzőben, a még szerepet vállaló maradék, korábban lelkes szakember motivációja pedig elhalványulóban van. Nem ezzel engedtük útjára. 

A Hegedűs-hagyaték

Hegedűs körül máris fogy a levegő. Már kormányszóvivői, sőt, kormányzati szinten is beszálltak például a mentők, vagy a várólista csökkentő program promózásába, mert a történetek önmagukban annyira gyengék, hogy saját lábukon alig-alig állnak meg. Ez nem stratégia, ez kármentés. Az elmúlt hónapok csapongása, ötlettelen, mindenbe bele-belekapó lépései eddig nem sok érdemi eredményt hoztak, pedig az a megelőző másfél év előkészületei alapján joggal elvárható lett volna. A teljesség igénye nélkül, csak hirtelen felsorolva a szívhangrendelet körüli botrányos és a mai napig megoldatlan helyzetet, a szakdolgozók helyzetét érintő és az alapellátás körüli tanácstalanságot, az OMSZ körüli felelőtlen hazudozást és évekre a múltat konzerváló, szabálytalan pályázatot követő döntést, a mesterséges intelligenciával tucatszám gyártott semmitmondó közösségi médiás posztokat, a gyógyszerek 5%-os ÁFA eltörlésének lényegtelen (bár némi szimbolikával azért bíró) lépéseit, a várólista csökkentésről szóló komolytalan híreket, a parlamenti dühkitöréseit és kínos káromkodásait nézve, majd a nagy pofon, a számára az eddig legfontosabb (az össz-egészségügy szempontjából viszont marginális) kérdést, a MOK-törvényt érintő köztársasági elnöki feltartott mutatóujj után azt gondoljuk, hogy ez sehova nem fog vezetni. 

Az ország máris elvesztett hat értékes hónapot, gyorsan elfogytak a "nekünk van a legjobb, táncos lábú miniszterünk" hozzászólások és tömegesen jelennek meg a reális képet látó, kritikai kommentek. Igen, egy struktúrális reform nem sprint. Ám az csak egyrészt a Boston maratonon elfogadott, hogy a versenyző futás közben elveszi a felé nyújtott poharat, iszik, majd úgy dobja el, hogy az őt segítőknek azt se mondja, hogy habakukk, vagy ami még durvább, hogy az még el is találja őket. A rendszerépítés csapatjáték. Másrészt az pedig a hosszútávfutásnál sem mindegy, hogy egy erős kezdés után esetleg majd egy enyhe visszaesés következik be a végső sprint előtt, vagy éppen egy rossz rajtot követően folyamatos a lemaradás és a levegőért kapkodás. Mintha valaki elindult volna egy hosszútávú tájékozódási futóversenyen, de az erdőben kezd el még csak a térképpel és az iránytűvel ismerkedni.

A miniszter mára gyakorlatilag végigment a fenti TELEX interjúban megosztott tervein (kórházi kamerák kiiktatva, MOK-os buborék és etika, ortopédiai műtétek extra finanszírozása várólista csökkentésnek álcázva, kórházi fertőzések publikálása, betegelégedettség mérése és nagyjából ennyi), több-kevesebb sikerrel elérte a célját, de strukturális reformoknak a nyomát se látjuk. Hogyan tovább? Ha ez így megy tovább, akkor a minisztert hamarosan leveszik a tábláról és itt marad majd utána pár, 5 évre kinevezett epizódszereplő és az újra elvesztegetett idő mellett egy olyan keserű szájíz, amire nem lesz az a Tik-Tak, vagy Nutella, ami feledtetné és meg tudná ízesíteni.

Disclaimer: ez az elemző véleményposzt NEM Hegedűs Zsoltról szólt, hanem egy jelenségről, amit rajta keresztül lehet most éppen a legjobban megérteni. Arról, amit évtizedek óta látunk a magyar politikában. Arról, hogy a kampányban pörög a transzparencia, az őszinteség, a munka alapú társadalom, a teljesítmény alapú kiválasztás, az értékteremtő munka fontossága, aztán amikor egyszer-egyszer (haha) beüt egy kétharmad, akkor úgy dobják ki ezeket az egyébként mára már kiüresített fogalmakat, mintha sosem mondta volna ki őket senki. Marad a nepotizmus, a mutyi, az uram-bátyám rendszer, az egyéni érdekek, a háttéralkuk és még folytathatnám. A téma pedig szó szerint életbevágóbb annál, mint hogy egy popcorn-kóla kombóval a kézben nézzünk, mint a moziban.

Azonban egy dolog relatíve biztos: április 12-e után a társadalom nem fogja még egyszer 16 évig tűrni, hogy hülyének nézzék, hogy tort üljön a középszer. Azok a fiatalok, vagy éppen a végletekig kizsigerelt (szak)dolgozók, akik áprilisban lenyomták a FIDESZ rendszerét, nem fognak még egyszer ennyi esélyt adni egy hasonló elmebajnak. 

Ami végül mégis egy személyes vonal: Hegedűs Zsoltnak ezúton utólag is boldog születésnapot, egy-két új nyakkendőt és további munkájához - valamennyiünk érdekében - sok sikert kívánunk!

Sokan azt hiszik, hogy az Orbán-rendszer bukása utáni reggelen mindenki fellélegzett, és az élet megy tovább. De ez illúzió. Ahogy Ungváry Krisztián vagy Uj Péter is írta a napokban: egy 16 éves kollektív trauma végén nem csak megkönnyebbülés van, hanem egy hatalmas, sötét érzelmi űr és a társadalmi PTSD.

Ez a rendszer nem csak a közpénzt lopta el, hanem a nyugalmunkat is. 16 évnyi módszeres, állami szintre emelt háborús pszichózis, a családok asztalához betolakodó gyűlöletpropaganda és a Facebook-posztok miatti egzisztenciális rettegés olyan mély nyomokat hagyott, amiket nem mos le egy választási eredmény.

De ki fog minket meggyógyítani?

Ami utánuk marad, az egy romokban heverő egészségügy és egy szétesett pszichiátriai ellátórendszer. Míg ők a propagandára milliárdokat szórtak, addig a magyar lélek gondozása az utolsó szempont volt. A szétvert tb-alapú mentális gondozás romjain kellene most visszahozni egy egész országot az ép elméjűségbe.

Amit átélünk, az egy kollektív, elnyújtott trauma. 16 évnyi folyamatos riogatás, a „ha nem velünk vagy, ellenünk” logikája, a Facebook-posztok miatti munkahelyi félelem, a szétzilált családok és a létbizonytalanság nem múlik el nyomtalanul.

Ágyúlövés vagy permanensen feltekert hangerő?

Sokan nem tudják, de a fülünk ugyanúgy reagál egy ágyúlövésre, mint egy hosszú koncertre. Utána akár órákig tartó fülzúgás lesz. Hasonlóan reagál a lelkünk, a pszichénk, a tudatunk is. 
Van, akit a hirtelen „ágyúlövés” süketített meg: egy elvesztett munkahely, egy tönkretett vállalkozás, egy külföldre menekülő gyerek. De a legtöbbünket a 16 évig tartó, folyamatos, alacsony frekvenciájú, mérgező alapzaj tett tönkre. Ez a „fülzúgás” pedig nem könnyen múlik el magától. Lesz, akiknél elhúzódó testi, lelki tünetek fognak jelentkezni. 

Amikor egy katona hazatért Vietnamból vagy Afganisztánból, a legnagyobb ellensége már nem a golyó, az életveszély volt, hanem a hirtelen jött csend, az átélt és elő-előtoluló emlékek és az érzelmi kiürülés. 

Mi is így leszünk. A 16 évnyi toxikus stressz után a szervezetünk elfelejtette, milyen „nyugalmi állapotban” létezni. A PTSD (poszttraumás stressz) ott lesz a zsigereinkben: a gyanakvásban, a reflexszerű védekezésben, az apátiában.

Mivel kezdjük a gyógyulást?

Vége a suttogásnak. Vége annak az időszaknak, amikor a családi ebédek veszekedésbe fulladtak, vagy csak némaság volt a válasz a propagandára. Most jön a legnehezebb: újra meg kell tanulnunk nyíltan beszélni. Nem politikai panelekben, hanem emberként.

A baráti beszélgetések, a közös kibeszélés, a tabuk ledöntése lesz az elsősegélyünk ott, ahol az állami ellátórendszer csődöt mond. Elengedhetetlen lesz az intézményi segítség is, a feloldozáshoz pedig a számonkérés, a felelősök elszámoltatása is kell majd. Ne hagyjuk, hogy a 16 évnyi nehéz örökség utólag is felemésszen minket. 

Kezdjük el kibeszélni – hangosan, félelem nélkül.

#PTSD #közélet #OrbánRendszer #trauma #egészségügy #szabadság #mentálisegészség

Ez a blog immár 15 éve elsősorban azért jött létre, hogy tükröt tartson, (rendszer)hibákat azonosítson és lehetőség szerint megoldást, de legalábbis alternatívát mutasson olyan rendszerhibákra, amik a magyarországi mentésügy, vagy olykor általánosságban az egészségügy más alrendszereiben a működés során jöttek szembe.

Száznál több posztban olykor szatirikusan, olykor cinikusan, olykor némi szarkazmussal, vagy éppen dühvel számtalanszor mutattam rá, hogy a szervezet(ek) megkérdőjelezhető működése, hatékonysága nem feltétlenül hibás struktúra, koncepció következménye, hanem bizony személyhez köthető és vezetői alkalmatlanságra vezethető vissza, az illető politikai megfelelni akarásának, vagy éppen személyes érdekeinek, irigységének, szűklátókörűségének a következménye, azaz a szakma elvárható eredményessége, a cégben dolgozók megbecsültsége és a betegellátás komfortja és biztonsága ezen emberi/vezetői karakterjegyek, hibák mentén áldozódik fel.

Ebben a posztban újabb ékes példáját olvashatják a fentieknek. Azaz nincs új a nap alatt, csak a szokásos. Business as usual, 15 év ide, vagy oda. 

A történet két évre nyúlik vissza, amikor egy magánvállalkozás, amelyik egyébként közreműködői szerződéssel rendelkezett az Országos Mentőszolgálattal és mindenki (dolgozók, #OMSZ, betegek, önkormányzat) megelégedésére nyújtott mentési szolgáltatást Budaörsön, a #TISZA Párt megbízásából egészségügyi biztosítást vállalt el egy tömegrendezvényen. Egy olyanon, ahol egyébként az OMSZ nem volt jelen, nem vállalta. Ez már önmagában komoly kérdéseket vet fel - #kettős mérce - hiszen a 2024-es Békemeneten viszont jelentős erőkkel vonultak fel, ld. a képet:

Az ellenzéki párt rendezvénye után az OMSZ főigazgatója szinte azonnal lépett és a céget tulajdonképpen ellehetetlenítette, a közös munkához elengedhetetlen közreműködői szerződést felmondta. A történet ezen a #Partizán által készített anyagban ismerhető meg részletesen: https://www.youtube.com/watch?v=4eJEBQ5UpgE

Azt, hogy @Győrfi Pál szavai után a cég indít-e hitelrontásért peres eljárást, kér-e helyreigazítást, nem tudom, de az biztos, hogy a cinikus szavai bicskanyitogatóak, a történet keretezéséből, a szófordulataiból pedig egyértelműen az hallatszik ki, hogy a cég nem etikus, nem megbízhatóan és nem a megfelelő szakmai színvonalon működött. Hát, ha erről korábban nem kaptak írásos jelzést, akkor bizony a szóvivő lehet, hogy saját magát, a főnökét, @Csató Gábort és magát az OMSZ-ot lőtte lábon. 

Anélkül, hogy érdemben kommentálnám a cég képviselőjének videó válaszát, azért ezt is érdemes megnézni. Azt hiszem erre mondják, hogy "touché":  https://www.facebook.com/reel/1330819385757896

A történetben nem lehet nem észrevenni a megbúvó politikai szálat, amit most még Győrfi jó eséllyel hitelrontó nyilatkozata próbál elfedni, de ennek beismerése majd egy későbbi - reményeink szerint április 12 utáni - vizsgálat során szerintem azért várható lesz ;) most azonban egy másik, magyarázhatatlan rendszerhibára mutatnék rá: hosszú hónapok óta naponta 20-30 vidéki mentőegységet vezényelnek a fővárosba, hogy kisegítsék a budapesti és Budapest környéki mentést. Ebben az esetben a vezetői felelősség fokozottan áll fenn, ha esetleg megalapozatlanul, csak a feltételezett politikai háttér, egy egyébként piaci alapon működő magánszolgáltató szektorsemleges munkája miatt mondtak fel egy olyan közreműködői szerződést, ami egyébként az ínséges és ezer sebből vérző fővárosi betegellátásba segített be.

Azt gondolom, hogy a történetben nem kilóg a lóláb, hanem mindenki látja az egész lovat. Rendszerhibástól, vezetői alkalmatlanságtól, politikai szervilizmusig bezárólag. Ez nem szakma, ez egyéni opportunizmus, ez politikai bábjáték. Nálam nincs az a politikus, aki politikai érdekből a szakmai érveket elnyomhatná. Most úgy látszik, hogy más világ van még.

Amit április 12 után érdemes (lenne) megtenni: vezetőcsere, majd a rendszer átvilágítása. Egységes szemlélettel, szektorsemlegesen átvilágítani az ország egész területén meglévő közreműködő szerződéseket, lefektetni azokat az alapokat, amik mentén megállapításra kerülhet majd a számonkérhető minőségi és mennyiségi indikátorok sora, azon területek, (szakmai és földrajzi) fehér foltok listája, ahol az OMSZ nem képes ellátni a feladatát és indokolt külső szereplők bevonása. 

Nerm sorolom tovább. Lesz majd tennivaló, ha a választásokon kiderül, hogy fáj-e már eléggé az országnak, amibe 16 év alatt lavírozták és eljön egy újabb rendszerváltás. 

A nemzet bölcs egészségügyi államtitkára úgy érezte, hogy annyira hatékony és eredményes volt egészségügyért felelős államtitkárként, hogy önkéntesen, a még bölcsebb nemzetvezető megbízásából kijelölésére itt volt az ideje egyéni képviselőjelöltként, vakok között félszeműként is elindulni a 2026. áprilisi országgyűlési választásokon. A főnök lecserélte a füttyöst egy bűvészre.

Ennek örömére kampány-üzemmódba kapcsolt és naponta tesz közzé hol megmosolyogtató, hogy bicskanyitogató, hol cinikus és lekezelő, hogy csak óvódás-szintű posztokat. Az egyáltalán nem érdekli a szentem, hogy hol tátott szájjal szaladgál abban a bizonyos erdőben, hogy csak simán hülyét csinál magából. Mint például ebben a friss FB posztban: https://www.facebook.com/reel/896536102863978 

Itt ugyanis fekete-fehér kisfilmként, nyomasztó tónussal megkoreografálva hat különböző embertől vágott be eredeti szövegkörnyezetükből kiragadott mondatokat. Namost, a hatból egy a TISZA egészségügyi szakértője (Hegedűs Zsolt), oké, Tarr Zoltán TISZA politikus, de nem egészségügyi vonalon dolgozik, tehát az ő esetleges, a témában való megnyilvánulásai max. egy értelmes, az adatokat értelmezni tudó, de mégiscsak laikus gondolatai, a másik négy szereplő (Rékassy Balázs, Kincses Gyula, Kunetz Zsombor és Kóka János) viszont nem a TISZA szakértői, nem az egészségügyi munkacsoportjának tagjai. Hogy Takács Péter is értse: semmi közük a TISZA egészségügyi programjához.

Egyszerűen olyan emberek, akik ilyen-olyan oldalról, kompteneciával, tapasztalattal, múlttal és háttérrel alanyi jogon nyilatkoznak meg időről-időre egészségügyi témában. Van köztük olyan, akitől bizton tanulhatna a friss képviselőjelölt, jelenlegi államtitkár, ám egy propaganda videóban azt állítani, hogy amit mondanak, az a TISZA gondolata, nos, elég nagy csúsztatás.

Ám, és itt jön a lényeg, a logikai bukfenc, amit Takács nem ért: ha - pont Hegedűs kivételével egyébként, haha :) - mindannyian, hol sokéves kórházi tapasztalattal, hogy józan paraszti ésszel arról beszélnek, hogy a jelenlegi kórházi struktúra ilyen-olyan okból nem fenntartható, akkor én bizony elgondolkodnék Takács helyében, hogy is van az a bizonyos vicc a forgalommal szembemenő sofőrrel...

Mert két dolog lehet: itt vagy mindenki más a hülye, vagy... 

2014-ben a mexikói kormány váratlanul megtámadta, majd a döbbenet miatti felkészületlenséget kihasználva gyorsan el is foglalta Texas állam South Texas megyéjét. Annektálták a korábban, az 1800-as évek végéig Mexikóhoz tartozó tartományt, majd a sikeren felbuzdulva a Texasban élő spanyol ajkú lakosságot nyílt és suttogó propagandával, hergeléssel fokozatosan hangolták az Amerikai Egyesül Államok kormánya ellen.

A nemzetközi közösség semmit nem tett. Amerika lefagyott, így a sombrerós, kartellek által támogatott mexikói fennhatóság okán egyre nagyobb területeken kaptak vérszemet a déliek. 

Nem sokkal később Upper Rio Grande és Alamo megyékben szakadár mexikói csapatok kikiáltották a független Rio Grande-i és Alamoi mexikói köztársaságot. Az amerikai állampolgárokat folyamatosan üldözték, terrorizálták a Mexikó-barát szeparatisták. 2014. július 17-én az Avianca kolumbiai légitársaság Houstonból Bogotába tartó járatát lelőtték a szeparatisták, ami lezuhant az USA-Mexikói határ közelében.

2022 februárjában pedig Mexikó teljes és frontális támadást indított Texas ellen, hivatkozva az 1835-36-os texasi forradalom előtti állapotokra, amikor Texas még Mexikó szerves része volt, A Texasi Köztársaság a korábbi mexikói Coahuila y Tejas államból alakult meg a texasi forradalom eredményeként. 1835-ben a mexikói kormányzat a szövetségi rendszerről átállt a központira, amely korlátozni kezdte az amerikai telepesek bevándorlását az északi területekre, lévén Texas lakosságának többsége eddigre már angol anyanyelvű volt. 

A déli államokban népszerű gondolat volt, hogy Texast annektálja az Egyesült Államok, mivel így bővült volna a rabszolgatartó államok tábora és politikai ereje, míg az északi államok lakói ugyanebből az okból ellenezték Texas felvételét az unióba. Az ellenérvek között szerepelt az is, hogy Texas annektálása háborúhoz vezetne Mexikóval. A texasiak többsége az USA-val való egyesülés pártján volt. Texasban ezután államalapító konvenciót hívtak össze, amely 1845. július 4-én jóváhagyta az Egyesült Államokhoz való csatlakozást és megszövegezte az új állam alkotmányát.

Ennek a több mint 150 éves status quo-nak az értelmében a nemzetközi közösség Bindzsisztán jelentős részvételével fegyverekkel, pénzzel, kiképzéssel támogatta az USA kormányát, hogy védekezhessen a területfoglaló agresszor, a mexikói támadás ellen.

2025-ban Bindzsisztán új elnöke azonban sajátos logikával akart véget vetni a negyedik évébe lépett háborúnak. Béketeremtőként fellépve leült a mexikói kartellek fejével, felosztották egymás között a Texas nevű területet, majd azt ajánlotta Trump amerikai elnöknek, hogy a Texas területén és a Mexikói-öböl alatt található olajkincs fejében elintézi az agresszor mexikói elnökkel a békét, ezért Trumpnak mindössze Upper Rio Grande, South Texas, Alamo és Capital megyékről kellene lemondania, valamint egy szerződést kellene aláírnia az olajkincs jövőbeni, Bindzsisztán érdekében történő hasznosulásáról.

Trump elnök hiába próbált érvelni, hogy ők mégis csak a hazájukat védik, Texas az USA szerves része, egyik legfontosabb állama, a kartellek eddig 25x szegtek meg minden korábbi tűzszüneti megállapodást, folyamatosan fúrják az alagutakat a határ alatt, öntik a kábítószert délről az USA-ba, Bindzsisztán elnöke megalázó módon csapdába csalta a Vörös Épületben és a nemzetközi sajtó előtt szállt bele páros lábbal Trump elnökbe a Kerek Tárgyalóban azzal vádolva, hogy továbbra is harcolni akar és nem elég hálás Bindzsisztánnak.

Pedig szegény Trumpnak bizony már igencsak elege van a háborúból, nem akarna harcolni, de nem is szeretne garanciák nélküli tűzszünetet kötni, hogy a kartellek majd újra és újra megszegjék azt és aztán ad absurdum a velascoi szerződés értelmében a korábbi texasi köztársaság határain belül található mai Texas állam egész területét, valamint a mai Új-Mexikó, Oklahoma, Kansas, Colorado és Wyoming egy részét is megtámadják pár éven belül.

(A történet fiktív, ám a hasonlóság a mai eseményekkel nem a véletlen műve.)

A poszt a múlt héten a Weborvoson megjelent cikk jelen, személyes csatornámon történő újrapublikálása.

Pár napja Kóka János nyílt szakmai vitát kezdeményezett a magyar egészségügy megújításáról. A hír hallatán kezdetben eszembe se jutott nyilvánosan reagálni, hiszen egyrészt a szerzőre életpályája, korábbi állami, politikai és mai gazdasági szerepvállalása okán lényegesen többen figyelnek, másrészt pedig oly sokan, oly sokszor nyilatkoztak már meg a témában, nem gondoltam, hogy be kellene állnom a sorba.

Aztán a dolgozatot elolvasva csak elindultak bennem a gondolatok, végül pedig maga a szerző is kapacitált egy reakció megírására és publikálására, így megszületett ez az anyag.

Mielőtt azonban a részletekbe mennék, úgy érzem hasznos lenne a tisztelt olvasóknak némi háttérinformációt adni a megelőző 30 évemről, hiszen ma sokan pont harminc éve mondják meg, hogy is kellene, mit is kellene tenni, hogy jobb legyen a magyar egészségügy. Mégis, ott tartunk ma is, sőt, talán most tartunk csak ott igazán, hogy még mindig erről kell beszélünk, miközben betegek bolyonganak a rendszerben, várakoznak ellátásra, vagy ami még drámaibb, betegeket veszítünk el feleslegesen.

Valamikor 25 éve gyakorló kórházi és kivonuló mentőorvosként magam is „megmondtam”. Leírtam 2001-ben, aztán 2002-ben, hogy mi is a baj a magyar légimentéssel, mit is kellene tenni. Értekeztünk, beszélgettünk sokan, de akiknek az akkori szakmai és munkaköri feladata lett volna, hogy elinduljon a változás (OMSZ), azok bizony a szőnyeg alá söpörték a problémát. Egészen 2005 március 31-ig, amikor Pécsett lezuhant egy mentőhelikopter az egyetem és egy óvoda közé. Másnap kora reggel az akkori Gazdasági és Közlekedési Miniszter (Kóka János) telefonon hívott és egy hét múlva a 2001-es, 2002-es anyagokat elő lehetett venni a fiókomból.

Az eredmény? Kevesebb, mint egy évvel később, 2006 januárjában elindult a mai is európai színvonalon, (csaknem) országos lefedettséggel működő modern légimentés.

A légimentés országos szintű megújítása akkor a maga nemében ugyanolyan fontos lépés volt, mint amilyen ma az egészségügy egészének a reformja lenne.

A kiinduló referátum tíz pontjával butaság lenne egyet nem érteni, ám azokat olvasva magamban nem tudtam nem vitatkozni a szerzővel. Hogy pontosan miről? Nos, leginkább arról, hogy az általa leírt program egy tiszta fejjel gondolkodó, megalapozott gazdasági és politikai tapasztalattal rendelkező szakember fentről lefeléhaladó koncepciója, ami viszont pont ebből az irányból kiindulva rejti magában a buktatókat.

Ugyanis, ha azt várjuk (és legyünk őszinték, ezt várjuk 30 éve), hogy majd fentről elindul a változás, ha majd lesz konszenzus a politika felől a témában, akkor majd lesz itt nyugati egészségügy, akkor érzésem és 30 éves tapasztalatom alapján bizony, várhatunk még legalább ennyit.

Ne értsenek félre, magam is vallom, hogy kell politikai és szakmai konszenzus a mélyreható és előremutató változásokhoz, de akkor az első lépésnek annak kell lenni, hogy az egészségügyet kivesszük a politika mindennapi céltáblái közül, ezt valamennyi politikai párt deklarálja mindenki (pártok, szakmai szervezetek és választópolgárok) felé, elássák a csatabárdot a témában és hosszú időre meg nem támadási szerződést kötnek a felek egymással. Azaz itt vitatkozom a szerzővel, aki ugyan realista módon kizárja, de így egyben el is engedi ezt. Én azt vallom, hogy nincs jobboldali agyvérzés (jó, van olyan, de anatómiai értelemben...), liberális bokatörés és szocialista infarktus. A mentő és a kórház nem szelektálhat(na) politikai alapon. Ezt szerintem a mindenkori parlamenti patkóban is meg kellene érteni végre.

Ha ez megvan, utána lehet leülni az egyes pontban említett szervezeteknek egyeztetni. Ugyanakkor érdemes lesz akkor felidézni és szem előtt tartani a régi mondást: sok bába közt elvész a gyerek. Az ilyen sokszereplős egyeztetések ugyanis hatékonyságukat tekintve sokszor megkérdőjelezhetőek, egy nemzeti egészségügyi minimum és stratéga könnyen fel tud áldozódni a különböző érdekek mentén. Megállapodni indikátorok és elemzések, objektív adatok alapján lehet majd az ágyszámokban, a kórházi osztályokban, finanszírozásban, az OMSZ feladataiban és úgy általában minden másban, ami után majd évekkel azt mondhatjuk, hogy fejlett, nyugati-típusú egészségügyünk van.

Ám ahogy fentebb írtam, kevésbé bízom az ilyen felülről jövő vitasorozatokban, egyeztetésekben és programokban. Olvastam én Semmelweis-tervet (Szócska M. 2011.), Zöld Könyvet (Molnár L. 2006.), Fehér Könyveket (Jakab Z.- Takács P. 2022. vagy éppen Cserháti P. 2018.), mind-mind az egészségügy megújítását, a szakmai párbeszédet, a reformokat taglalta. Ma pedig megint itt/ott tartunk, miközben mindannyian tudjuk, hogy hol tart az egészségügy. Mire várunk? Egy Piros Könyvre?

Igen, vannak kimagasló egyedi, eseti, szervezeti teljesítmények, de ezek az én szememben csak arra jók, hogy higgyem, a remény még nem veszett el teljesen. És ezek az egyéni teljesítmények mondatják velem azt, hogy akkor, ha nem felülről kiindulva, akkor mégis hogyan?

Tessék elkezdeni alulról tenni az egészségügyért. Régi mondás: Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan. Ugye, ismerős? A szemléletváltás a szolgáltatói szinten is elengedhetetlen.

Intézményszervezési vívmány? Ügyfélélmény? Kórházvezetői, osztályvezetői szinten máról holnapra javítható. Mondok két példát:

Amikor az Országos Onkológiai Intézetben tumorkontrollra kell menni, akkor először időpontot kell kérni, aztán az adott napon sorszámot kell húzni, majd a rendelő ajtaján ott a kis tábla: a behívás sorrendjét majd kiszólással jelezzük, kopogással a rendelést ne zavarják! Na, ebből a háromból kettő biztosan felesleges. Tessék eldönteni melyik és a jövő héttől egyszerűbb lesz az élet. De legalábbis a betegek stresszfaktora jó eséllyel csökkenni fog.

Kórházi étkeztetés? A légitársaságokat kiszolgáló catering cégek kiválóan tudnak kórházi kosztot is csinálni (1994-ben Liverpoolban az egyetemi kórházban a SAS, a skandináv légitársaság catering szolgáltatója üzemeltette a konyhát. A betegek és mi, dolgozók is szerettük). Sopron-Mosonmagyaróvár-Győr-Csorna-Kapuvár kórházak, egy közös pilot projekt esetleg? A bécsi reptér egy óra sincs.

Mert reformot, szervezeti átalakítást azért úgy illik megcsinálni, hogy legalább az egyik érintett fél örüljön neki, értékelje azt. Az egészségügyben külön siker lenne, ha mind a szolgáltatók (az egészségügyi dolgozók), mind a felhasználók (a betegek) így érezhetnének. Ám ehhez az is kell, hogy a szolgáltatók ne kevés pénzért sokat dolgozó, kizsigerelt emberek legyenek.

És itt álljunk meg egy szóra. Kóka János vitairata sokoldalú javaslatokat tesz arra, hogyan lehetne a rendszerbe még pénz tenni. Sok mindennel egyetértek, ám én nem megyek a részletekbe, csak pár gondolat a pénzről. Kiinduló helyzet: sosem elég. Örök bölcsesség: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Végül: almát az almával.

Azaz a kórházak (teljesítményarányosan korrigált bázis) finanszírozása sürgős felülvizsgálatra szorul (de: pl. az OMSZ ma már közel 100 milliárd forintos éves költségvetéssel sincs mindig a helyzet magaslatán...). Ugyanakkor a magyar GDP, a gazdaság helyzete nem kisebb/egyenlő, hanem kisebb, gyengébb, mint Ausztriáé. Mégis, ma az orvosi bérek Ózdon, Székesfehérváron összemérhetőek Vorau, Rottenmann, Judenburg egyházi, vagy éppen kisvárosi kórházi orvosi béreivel. (Az osztrák magánegészségügy számai szintén korrelálnak a magyar magánegészségüggyel.) Miközben kint csak a havi orvosi kamarai tagdíj eurószázakban mérhető.

És igen, sajnos az egyébként indokolt orvosi béremelés jelen formájában történő bevezetése kifejezetten káros lett az egész rendszerre.

Az állami rendszerben akkor is kifizetésre kerül a bér, ha az illető egész nap a könyvtárban elbújva alig lát el pár beteget. A magánegészségügy – tetszik, nem tetszik – a teljesítményből él, azaz például óránként négy-öt beteget meg kell nézni, ám ez a fajta teljesítménykényszer már egyeseknél sok, a magánkórház új kubatúrája már nem elég motiváló a salétromos állami orvosi szobával és rendelővel szemben, ha egyszer a havi fix már szemmel látható akár érdemi teljesítmény nélkül is.

Kóka bízik a külföldre ment orvosok hazatérésében. A bér önmagában akár bizakodásra is adhatna okot (ld. fent), de önmagában nem elég. Bizton állítom, hogy tömegek nem fognak hazatérni. Ám a külföldi mintát, best practice-t sokan súgják már most is és a jövőben talán már hallgatni kellene rájuk.

Az egészségügyi oktatásban időt kell szakítani a diákokra, hiszen a ma diákjai a jövő (és így a mi) orvosai(nk) lesznek. A fiatalokat nem kizsákmányolni kell, nem az adminisztrációba kell őket befogni, hanem aktívan, kollégaként kezelve kell őket felkészíteni az önálló, felelős szakorvosi létre. A rezidens ne a jövő hűbérura, ad absurdum orvosbárója legyen, hanem olyan szakember, aki a betegre, mint a gyógyítás alanyára és nem mint tárgyára tekint.

Lassan 15 éve járom a világot orvosként. Közel száz ország többszáz egészségügyi intézményében jártam, vettem és adtam át beteget, konzultáltam, egyeztettem kollégákkal. És itt a kollégán van a hangsúly. Aki nem mindig orvos! Ugyanis Bangkoktól Londonig, Bécstől Clevelandig azt láttam, hogy egy orvosra 3-4-5 szakdolgozó jut. Ezzel az aránnyal 4 orvos és 20 körüli szakdolgozó 200 beteget könnyedén ellátott a bécsi traumatológián, míg Székesfehérváron 4 orvos mindössze 2-4 szakdolgozóval már 60-80 beteg esetén a teljesítőképességének a határára sodródott a baleseti ambulancián.

Azaz szakdolgozókat kell képezni minél többet (egységnyi idő alatt minimum 2-3x annyi jöhet ki a rendszerből, mint orvos!), anyagilag és szakmailag meg kell őket becsülni, képzettségüknek és kompetenciájuknak megfelelő munkát, ehhez méltó megélhetést biztosító bért kell nekik adni és a rendszer máris többszörös teljesítményre lesz képes.

A fenti gondolatok talán érzékeltetni tudták a leglényegesebb nézetkülönbségemet Kóka János gondolataival. Mert míg a rendszerszintű gondolkodás, a finanszírozás, a jogalkotás, a felülről legitimált strukturális változtatás hosszú távon elengedhetetlen, addig a fenti példák mind alulról kiindulva rövid távon segíteni tud(ná)nak az egészségügy működésén és a lakosság azzal kapcsolatos érzésén. Rajtunk, orvosokon is múlik, milyen lesz a jövő egészségügye. A felelősségünk nagyobb, mint hinnénk és túl egyszerű mindig, mindent a politikára fogni. Igen, mostohán bántak az ágazattal az elmúlt évtizedekben, de ha tükörbe nézünk, akkor mit látunk? Mi, közvetlen vezetőinkkel együtt mit tettünk azért, hogy előre menjünk, hogy felzárkózzunk, hogy európai egészségügyünk legyen? Jól reagáltuk le a béremelésünket? Biztos, hogy korrekten használtuk az állami erőforrásainkat, vagy éppenséggel kihasználtuk azokat mondjuk a magán-állami párhuzamos létben? Megannyi kérdés kavarog sokunkban, így bennem is, amikre nehéz egyértelmű választ adni, de ha egy picit kívülről nézzük magunkat, akkor talán kimondhatjuk azt, hogy a rendszer nem csak mindig más miatt olyan, amilyen, hanem a benne dolgozók miatt is.

Érdemes átgondolni és míg a nagyok végre majd egyetértenek akár a Kóka, akár a mások által javasolt strukturális átalakításokban, addig akár már holnap nekikezdeni, mert nem biztos, hogy van még 30 évünk. Aztán hogy melyik irány lesz célravezetőbb és hatékonyabb, melyik fog egy jobb magyar egészségügyet eredményezni, a fentről le, vagy a lentről felfelé irányuló, vagy éppen a kettő együtt, nos, azt majd az idő eldönti.

A szerző orvos, egészségügyi vállalkozó, a hazai és más légimentési és légi betegszállítási rendszerek fejlesztője, az Európai Légimentő Bizottság (European HEMS and Air Ambulance Committee, EHAC) elnökségi tagja.

Valaha az állami mentésügy egyik országos részének (légimentés) az átalakításáért feleltem, annak voltam a vezetője. Átláttam, értettem, ismertem minden csínját-bínját a teljes rendszernek, szervezés, finanszírozás, SWOT analízis szerinti részleteit, HR és logisztikai kihívásait. Fejben, tudásban, tapasztalatban ott tartottam, hogy már el-eljátszottam a gondolattal, hogy szakmai pályám következő lépése az OMSZ főigazgatói pozíciója lehetne. Nem politikai kinevezettként, vagy dróton ülő verébként tapsra átmenetileg a székbe ülőként, hanem kőkemény szakmai alapon, elköteleződéssel, tenniakarással, a szakma iránti lojalitással felvértezett szakemberként.

Az élet végül másfelé sodort, de most kénytelen vagyok a régi szakmai programom egyik részére visszatérni.

A mentésirányítás, a bejelentések utáni reakció szervesen összefügg a bejelentők edukáltságával, azaz egyszerűen mondva a "ne hívjunk már minden körömfájásra mentőt" ténnyel. Ez ugyanis rendesen túlterheli a rendszert. A mentő nem taxi.

Ám, hogy ez a lakosság fejében átmenjen, abban bizony az elmúlt 15 évben hatalmas felelőssége volt/van a mindenkori OMSZ vezetésnek, az ő szakmai javaslatukat jogszabályi háttérrel megtámogató (szakma)politikának.
Győrfi Pálnak ugyanis nem rózsaszínű kisgatyában kellene tengerparti nyaralást reklámozni, hanem olyan általános és középiskolás programot kellett volna pár OMSZ-os szakemberrel kidolgozni, ami a jogszabály alapján már régen beépült volna a tanrendbe.

A héten mintegy 70000 diák érettségizik. Ha az elmúlt 15 évben ilyen egészségnevelési, sürgősségi oktatási program elindult volna (ahogy pl. anno én terveztem volna), akkor máig már nagyjából 1 millió honfitársunk tudná, hogy mikor kell, lehet, javasolt mentőt hívni.

Nem folytatom, a többit önökre bízom.
Most pedig sajnos nincs kétségem, hogy a rendszerhiba a szőnyeg alá lesz seperve, szerencsétlen irányító kap legfeljebb egy fegyelmit, Pali meg készül az újabb óriásplakát fotózására.

Gálvölgyi művész úrnak pedig mielőbbi jobbulást kívánok.

Hírek ma: 

"Országos kórházi főigazgató: Az egészségügyben dolgozók 95 százaléka aláírta a szerződést"

"5500 dolgozó távozott az állami egészségügyből"

Mennyi is ez valójában? Mert úgy tűnhet, hogy az OKFŐ, de még a nemrég kinevezett kórházigazgatók is bagatellizálják a mára virradóra napvilágra került híreket. Annak ellenére, hogy ők pontosan tudják, sajnos ég a ház. 

Mottó:

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

A kormány erőset húzott (amúgy semmi extra, újabb unorthodox lépés volt, nincs itt semmi látnivaló): egy kormánydöntéssel a Külügyminiszter kezébe adta bármilyen olyan, sem az EU-s, sem a nemzeti szakmai szervezet (OGYÉI) által nem vizsgált és engedélyezett oltás alkalmazásának a jogát, amit minimum három, ebből legalább egy EU-s, vagy EU-s tagságra aspiráló ország eddig minimum egymillió emberen alkalmazott. Ügyes. Ha komolytalan akarnék lenni, akkor írhatnám, hogy OK, jöhetnek a woodoo módszerek a jövő héten, hisz van minimum 3 ország, ahol minimum egymillió embert kezelnek woodoo szerint, és hát ott is tűvel szurkálnak, meg itt is. Ám több komolyságot érdemel a téma.

Az OGYÉI jó katonaként máris rátette a pöcsétet a kínai vakcinára, a Külügyminiszter izibe' megrendelt 5 millió adagot belőle. Európa meg néz, hogy mi folyik itt, Gyöngyösön...  No meg persze az orvosok is (legalábbis a szakmailag stabil lábakon állók) lefagytak. Oltsak vele, vagy ne oltsak?

Az orvosi fórumokon izzanak a posztok, pörögnek a kommentek. Mi legyen? Mit tehetek?

A Magyar Orvosi Kamara máris kiadott egy közleményt, amiben idézem: "arra hívja fel a kormány és az illetékes hatóságok figyelmét, hogy az oltások iránti szakmai és lakossági bizalom erősítése érdekében az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet a  továbbiakban is csak a gyógyszerbiztonsági szabályokat transzparensen követve, az Európai Gyógyszerügynökség szabályainak is  megfelelő bevizsgálás után engedélyezze a készítmények forgalomba hozatalát annak érdekében, hogy azokat orvoskollégáink is jó lelkiismerettel, szakmai meggyőződéssel ajánlhassák és adhassák be." Elegáns és tűpontos.

Ugyanis az orvosok jelentős része pontosan tudja, hogy nekünk is meg kell őrizni a józanságunkat, a higgadtságunkat, és a mi a fontosabb: mernünk kell vállalnunk a döntéseinket. A Nil nocere! (Ne árts!) elve nem avult el, az evidence based medicine elve él a mai napig, válság ide, vagy válság oda. A válság nem adhat felmentést ezek alól. Azaz végül az egyén, konkrétan a szakmai meggyőződését és lelkiismeretét követő orvos lesz az, aki eldönti: ilyen előzmények után beadja, vagy nem az ilyen módon engedélyezett oltást.

A helyzet a fentiek ellenére viszonylag egyszerű: az oltás jelenleg nem kötelező, de még ha az volna, akkor is megilletné a beteget a tájékoztatás joga: mivel szeretnék oltani. Ezt ma - pont a nem kötelező jelleg miatt - vissza is utasíthatja. A beteg is választhat, elfogadja a felajánlott megoldást, vagy nem. Információ, tájékoztatás, egyeztetés orvos és beteg között, döntés. Mint egy protézisnél, vagy bokatörés ellátásánál. Mégis sok - elsősorban fiatal - orvos tart ma attól (értsd: fél), hogy mit tehet, ha itt lesz az ismert előzmények után rendszerbeállított oltás és nem szeretné a fenti elvek, szakmai meggyőződése, igényessége, fegyelmezettsége és jogkövető magatartása okán beadni? 

Nos, egyrészt az EÜ Törvény 129.§-a egyértelműen fogalmaz. Másrészt mi lenne? Semmi. Nincs az a katona, nincs az a TEK-es, nincs az az orbánviktorra hajazó szijjártópéterbe oltott káslermiklós, aki engem, mint orvost, egy általam nem ismert és elfogadott eljárás, gyógyszer, oltás alkalmazására kényszeríthetne.

Mert a tükör reggelente komoly kontroll, végezetül pedig egy diplomám van és azt nem szívesen áldoznám fel egy esetleges későbbi eljárás során. A börtönről már nem is beszélek.

Sokan ismerhetik azt a számítógépes játékot (Sims), amiben emberek, családok életét kell bonyolítanunk, szerveznünk. Nagy népszerűségnek örvend évek (évtizedek?) óta, újabbnál újabb verziók, kiegészítők jöttek ki az alapverzióhoz.

Na, egyre inkább úgy érzem, hogy egy rohadt nagy szimulációban élünk lassan egy éve. A Sims COVID-19 Special Edition-ben.

Egy olyan mátrixban, ahol valahol, valakik egy teremben állnak a vezérlőpult előtt és fel-le kapcsolgatják a kapcsolókat: ma lezárják Angliát, de a magyar légteret megnyitják a Londonból érkező gépek előtt. Megnyomják a piros gombot, azaz szigorítanak Ausztriában, de bekapcsolják a szabad bulizást Vuhanban. Dánia narancssárga kategóriába sorolja Magyarországot, de a németeknél vörösek vagyunk. A franciák és az olaszok zárva tartják a sípályákat, a szlovákok csakúgy, de Ausztriában síelhetünk. Vállalkozások mennek csődbe, emberek veszítik el a munkájukat, mások meg nyomott áron akarnak mindent felvásárolni. És ez csak az elmúlt egy hét híreiből való szemezgetés. 

Egy (sokszor már über-) racionális embernek tartom magam, de így a 11. hónapban kezdem elveszteni a fonalat. Mintha valaki tudatosan játszana azzal, hogy még véletlenül se lehessen egy-két hétnél messzebb tervezni. Ez az egész COVID-19 olyan szinten írta/írja újra az életünket, hogy az korábban csak a jobb hollywoodi filmekben volt elképzelhető. Tom Cruise (pl. Edge of Tomorrow), Leonardo DiCaprio (pl. Inception) lehet, hogy simán veszi az ilyen helyzeteket a való világban is, de a többségnek szerintem ez a sci-fi, amiben élünk már kezd sok lenni. 

Mindezt az őrületet tetézik az oltásellenesek és vírustagadók szabadjára engedett és ránk zúdított gondolatai, a politikusaink kavarásai és hazudozásai. Alig van hiteles igazodási pont, sodródunk az eseményekkel. Nagyszülők bezárva lassan egy éve, családok térben és időben szétszakítva. Egy komplett generációnak vesznek el a legfontosabb hónapok, lassan évek, amikor az egyedfejlődésük egy igen meghatározó időszakában az iskolában cinkelhetnék a haverokat, flörtölhetnének a csajokkal, de leginkább tanulhatnának. Mert ez az online oktatásnak nevezett valami sok minden, de nem oktatás. 

Nincs más megoldás, ki kell nyírni a vírust. Meg kell menteni a világot. Össze kell fogni, mert ez a kis bizbasz lassan jobban összekuszálja az életünket, mint arra bárki gondolt volna. Itt nem lesznek magányos hősök, akik szivarral a szájukban, feszülő bicepsszel, egy vadászgép, vagy űrállomás fedélzetén majd megoldják a problémát, hogy aztán sokszázan tapsoljanak nekik (jajjjj, el ne kezdjék újra, könyörgöm!), vagy smároljanak egy jót a "Vége" előtt a főhősnővel. 

Itt mi fogunk nyerni, ha összefogunk, ha elfogadjuk azt, amit a mai agyunkkal tudunk: csak egy megoldás létezik, az oltás. Na meg a fegyelem és egy korrekt oltási terv, amit a Kormány felelőssége (lenne) levezényelni. És még akkor is rá fog menni a teljes évünk idén... 

Utána talán felébredhetünk ebből a szimulációnak tűnő rémálomból s visszatérhetünk korábbi (önpusztító) önmagunkhoz. Aztán már csak Gretára kellene kicsit többet hallgatni...

Olvassuk, hallgatjuk a híreket a járványról, elborzadtunk az olasz, a spanyol helyzettől a tavasszal, Ausztriát figyeli a Központi Bizottság (oppardon, Operatív Törzs...) hetente, naponta elmerülünk a hazai adatokban, de látjuk, hogy mi is zajlik körülöttünk pontosan? Hogy miért is fontos valahova tartozni? 

Már az első hullám alatt működött az európai unió tagállamai között az önzetlen segítségnyújtás. Nem afféle KGST-s értelemben, hanem klasszikus demokratikus egy mindenkiért, mindenki egyért alapon. Csak pár példa: Ausztria francia, Németország olasz betegeket vett át, hogy tehermentesítse a túlterhelt rendszereket. Mert aki egy életet megment... ismerjük a mondást. És emellett barátok, szövetségesek, a bajban közösen és felelősen gondolkodó kormányok, testvérvárosok, vagy csak segíteni akaró és tudó kórházigazgatók, polgármesterek voltak.

A második hullám augusztusban indult. Erre már az EU egységesen gondolkodva, a tavaszi tapasztalatokkal felvértezve futott neki. Ursula von den Leyen egy 220 millió eurós elkülönített büdzsét jelentett be, amit a tagállamok közötti COVID-os betegszállítások fedezetére hoztak létre. És folytatódik is a szabad kapacitások terhére a tavasszal megkezdett betegátvétel. Már ahol, persze...

Van azonban Európának egy nem jelentéktelen része, ami messze van az Uniótól. Ez pedig a Balkán. Az albán, a koszovói, a szerb, az észek-macedón embereknek az uniós segítség vajmi keveset ér, hiszen országuk nem része az EU-nak. Így onnan ki-ki alapon, családi, alapítványi pénzügyi segítséggel próbálnak az emberek a mai napon is, egy jobb ellátás reményében külföldre jutni. 

Törökországi magánkórházak szeptembertől novemberig két hónap alatt közel 600 albán állampolgárt vettek át. Olaszország, Ausztria, Németország több tucat román, ukrán, albán beteget vett át kezelésre. Igen, ezeknek az embereknek fizetni kell az ellátásért külföldön (napi átlag 1200 dollárt pl. Törökországban), de az egészségügyi rendszerek, a politika nyitottak erre, így adva esélyt az EU-n kívülieknek is. 

Ám érthető módon a kapacitások nem végtelenek, lassan a Balkán teljesen elesik, hisz például a török Egészségügyi Minisztérium egyelőre leállította az átvételek engedélyezését. Sokmillió ember marad a Balkánon magára, Szerbiában már a harmadik hullámot élik meg, és nemzetközi segítséget még csak nem is remélhetnek. 

Minket lassan naponta keresnek, hogy tudnánk-e segíteni külföldieknek kórházi hellyel, kapacitással. Magyarországon ez esélytelen, hisz a magánellátók szakmailag, az állami ellátók pedig logisztikailag nincsenek erre felkészülve. Ja, és persze a határok is lezárva. Azaz a politika se nagyon nyitott rá. Pedig Erdély is csordultig tele volt már a tavasszal is fertőzöttekkel.

Magad, Uram, ha szolgád - vagy barátod - nincs. Csak aztán nehogy az legyen, hogy ebben a nagy kuruckodásban hirtelen mi is magunkra maradunk. Mert a számok még mindig felfelé mennek, a lélegeztetőgépek mellé meg ember is kellene, és Kína vagy Oroszország pedig piszok messze van ám, hogy bárkit is átvegyenek...  

Mondhatnánk egy "klasszikus" :) után szabadon, hogy ne azt nézzük mit mond, hanem hogy ki mondja... 

Ám Franka Tibor szösszenete ennél, az ő esetében egy kézlegyintéssel elintézhető negligálásnál mégiscsak többet érdemel. Mert ez a senkiházi (bár az írás szent és a vélemény szabad) olyan gusztustalan cikket hozott össze, ami azért - nekem legalábbis - megér pár percet. 

Mivel Franka egy igazi legalja, gusztustalan cikket publikált a pártlapban (nem linkelem, egy kattintással nem ér többet). Ebben egyrészt csúnyán összemosott és egymással (a saját értékrendje és osztályfőnöke által kiadott elvárás szerint) szembeállított két olyan állítást, amik önmagukban igazak, ám egyik nem zárja ki a másikat. Igaz, igaz, nincs összefüggés, válasz B. Másrészt egy olyan orvosba rúgott bele, akinél higgadtabb, megfontoltabb, korrektebb karakterű, a szakmájáért és az orvosi közösségért, a betegekért önzetlenül tenni akaróbbat nem láttam. 

Mert mit mondott Merkely professzor? „A járványügyi helyzetet látván a munkatársak szinte biztos, hogy kihozzák magukból a maximumot.”

És mit állított Svéd doktor? „Az intenzív terápiához, a súlyos betegek látványához, a halálhoz nem szokott orvosoknál, ápolóknál óriási a teher, ami kiégéshez, összeroppanáshoz, pályaelhagyáshoz vezethet.”

Hát, drága Franka úr, a kettő bizony egyszerre igaz. Sőt.

Ma három különböző reakció figyelhető meg az orvosok között. És bizony, egyiket sem lehet elítélni... Az egyik csoport a szájukat összeszorító, szeptember óta kétnaponta 24 órázó, a fáradtságtól már nem látó, olykor már hibázó, de a betegekért mindent megpróbálóké. Akik miközben kihozzák magukból a maximumot (értsd: Merkely-féle klasszifikáció) csendben, alázattal, de belül lassan a kiégés felé sodródnak, akik önmagukat marcangolják és próbálják feldolgozni azt a tehetetlenséget, amit a 22 ágyra tervezett intenzíven 60 beteggel tesznek. A másik csoportban azok vannak, akik ugyanígy dolgoznak, de ordítanak, a feszültséget kollégákkal szemben is agresszióval vezetik le (aztán persze 10 perces higgadt beszélgetés után magukba roskadva kérnek elnézést és segítenek tovább...). A frusztráltak, akik mentálisan, fizikailag is a végükhöz közelednek. És vannak azok, akik elkezdték, harcoltak, de ugyanezt a stresszt már nem bírják, magukban összeomlanak és táppénzre mennek, vagy akár fel is mondanak (értsd: Svéd-féle klasszifikáció).

Mindhárom csoportból nem eggyel, nem kettővel találkoztam Magyarországtól Albánián át Olaszországig.

Sokan írják, hogy Franka Tibor kérjen elnézést Svéd doktortól. Szerintem ne tegye. Úgyse lenne őszinte. Csak simán fogja be a száját és írjon inkább az időjárásról, vagy a kisplasztikákról. 

Az viszont kifejezetten jól esne orvos lelkemnek, ha Merkely professzor úr (ha már őt állították ellenpéldának sokakkal szemben) kiállna Svéd Tamás - és így mindannyiunk - mellett. 

A jelenlegi helyzetet mindenki ismeri. Ki a központi csatornákból, ki az alternatív forrásokból, ki dolgozik benne, ki elszenvedi, vagy látott olyat, aki benne dolgozik, vagy elszenvedi. Túlterhelt kórházak, egészségügyi dolgozók mellett teljes ágazatok álltak le, emberek sosem látott tíz- és százezrei vannak munka, így bevétel nélkül.

A bajokra figyelmet felhívni próbáló segélykiáltásokat, rendszeresen kritizáló posztokat napi szinten olvashatunk. Én magam is meg-megfogalmaztam rendszerkritikákat, de mentségemre szóljon, hogy tettem/teszek is a magam lehetőségein belül azért, hogy valamelyest jobb legyen a helyzet. Mindemellett jó párszor igyekeztem nem csak kritizálni, hanem megoldást is javasolni. 

Most csak ezt teszem ismét, a bajokat ismeri mindenki.

Tavasszal ezeket már néhány potens embernek már elmondtam. Semmilyen  érdemi lépés nem történt, hát tessék, még egyszer, hátha... A kórházak háttérmunkájának kisegítésére tessék:

1. A munka nélkül maradt szállodai szobaasszonyok, takarítónők kapjanak munkát a kórházakban, hogy tehermentesítsék a nővéreket, akik így az ápolásra, a szaktudást igénylő munkájukra tudnának jobban figyelni. Ágyazás, takarítás itt is, ott is ugyanaz és egy hotelben sokszor durvább dolgokat látnak, mint a kórházban...
2. A szállodai, éttermi konyhai kapacitásokat tessék beforgatni a kórházi élelmezésbe. Állami megrendelésekkel lehet segíteni a szektort.
3. Munka nélkül maradt pincérek részt vehetnek a tálalásban, a napi élelmezésben.
4. A földön ragadt légikisasszonyokat tessék alap ápolási feladatokra átképezni. MIndennapi munkájuk része az utasok "ápolása", van elsősegély oktatásuk (a WIZZ indulásakor 2004-09 között a teljes magyar, román csapatot én oktattam, lelkes, értelmes lányok voltak, komoly anyagot kaptak, ma sem lehet másképp). Erre egyébként jó példa a SAS (skandináv légitársaság), ahol már tavasszal kaptak a grounded lányok átképzést, mi ezzel a nyáron elmaradtunk, de egy sima alap mentőápolói képzés is azt hiszem mindössze két hét... Elnevezhetjük őket földreszállt angyalnak is.

Munkanélküli segély helyett érdemi munka, hasznosság érzése, involválódás az eü-i dolgozók mindennapjaiba, fejlődő szolidaritás érzés tapsolás helyett, tehermentesülő szakellátók, munkabérhez, így levegőhöz jutó emberek, családok, szívesen sorolom még a javaslatom előnyeit. Ja, a fentiek szabadok kiegészíthetőek még egyéb, komoly válságban lévő foglalkoztatotti csoportokkal, mert az egészségügyiekről több bőrt már nem lehet lehúzni...

Némi állami átcsoportosítással, költségvetési áldozatvállalással, megrendeléssel közmunka és látszattevékenység helyett valós, win-win helyzet, ami jól mutathatná, hogy milyen összefogásra is képes az ország. 

Kijött a hír, hogy július 15-ig fizetik ki a mindenkinek beígért bruttó 500e forintos (bánat)pénzt, kiegészítést, pótlékot, tapsokat kenyérre, törlesztőrészletre váltó támogatást. Kinek hogy tetszik.

Az is kijött persze, hogy jó eséllyel a "mindenki" az "valaki" lesz, nem "bárki". Oszd meg és uralkodj. Okos. Taps!

És persze a nyílt/zárt orvosi, egészségügyi fórumokon már most felvetődött a kérdés, hogy node akkor mit lehet tenni? Hát először is várjuk meg, hogy hogyan is lesz valójában. Kicsit izguljunk, mint a lottóhúzás előtt, még akkor is, ha tudjuk, hogy nekünk a büdös életbe' nem lesz ötösünk, max a nagyinak egy kettese, az is csak akkor amikor kéccá' lesz a nyeremény, de mégis, várjuk ki a végét. Ha aztán a végén kiderül, hogy Kásler már megint megszegett egy parancsolatot (Ne hazudj!), na akkor amolyan oktató jelleggel nézzük meg a belga kollégákat (  https://twitter.com/Infirmier0/status/1261741001275846658 ) és a következő fürkésző szemle alkalmával lehet megmutatni, hogy mennyire egységes is az egészségügyben dolgozók tömege. 

(Ja, amúgy nincsenek illúzióim, bocs. Előbb fog sok kolléga bájvigyorral hajbókolni, semmint bátran 180 fokot sarkonfordulni. Mert jajjjjajajaj, vajon mi lesz akkor az elektív műtéteimmel, ha a főjorvo súr meglátja?! Meg egyébként is, kit érdekel a kis rezidens Tóth doktornő a bőrgyógyászaton, OK, csinos is, meg okos is, de mégiscsak én már egy majdnem "tanárúrkérem!" szakorvos vagyok, ő várja csak ki a sorát, míg feljebb kerül a hűbérúri létrán, én nem veszélyeztetem a magam pozícióját miatta... ((dupla dupla zárójel: apám múlt heti stroke-ja alatt megtapasztaltam, hogy milyen is a rögvaló a kórházban a korona alatt... A személyes kapcsolataim mentén ismert ellátók mellett egyébként egyedül a rezidens doktornő mutatta emberi arcát. Csak el ne romoljon, kedves! )) )

Megette a fene az egészet, nem tudom, hogy lesz-e valaha tisztességesen megbecsült és helyiértéken kezelt egészségügy Magyarországon olyan kollégákkal, akik ha "valakik" lesznek és mások meg "senkik", akkor nem fognak félni attól, hogy elszédülnek egy laza hátraarctól.

Mivel a Magyar Orvosi Kamara egy lépéssel megelőzött és egy, a védekezés szempontjából tűpontos posztban ( https://mok.hu/hirek/mokhirek/kerjuk-kasler-miklost-hogy-magyarazza-el-mi-tortenik ) tette fel a kérdését, így ma nem eresztem bő lére.

Tényleg jó lenne azért tudni, ha már világszinten is inkább az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) és jó pár  más egészségügyi szervezet próbálja koordinálni a járvánnyal kapcsolatos teendőket és nem az INTERPOL - lévén ez nem egy bűncselekény, hanem egy betegség, na! - akkor mégis hova a fenébe tűnt az egészségügyi államtitkár?

Kásler kapott 5 perc hírnevet a kamerák előtt a virágcserépben, aztán gyorsan levették, mert össze-vissza hadovált, de Ildikó kedves mégis hova az istenbe' tűnt a védekezés célegyeneséből, ha pár kanyarral korában, Lepsénynél még megvolt??? Értem én, hogy minél keletebbre megyünk a Lajtától, annál több egyenruhás van/kell a sajtótájékoztatókra (Fehéroroszországban már scoliosist okozó féloldali túlterheléssel járó, kitüntetésekkel feldíszített bohócokkal), na de ha már van egy ilyen drágaszágunk, akkor miért rejtegetik?

A MOK iránya hibátlan, igenis erőltetni kell(ene), hogy a védekezés szakmai részébe egyrészt szakmai beleszólást, másrészt leginkább partneri szerepet kapjanak, ha pedig ez nem valósul meg - mert járvány lesz még jövőre is - akkor napról-napra, hétről-hétre szembesíteni kell a politikát és a lakosságot a védekezés szempontjából szakmaiatlan, de legalábbis kérdéseket felvető lépésekkel (mondjuk úgyis látják szerencsétlenek maguk is... ), másrészt a háttérben segíteni kell a szakmát minden lehetséges téren (mint pl. az etikai mankó).

Az OK, ha a Külügy menedzseli a logisztikát, a Belügy próbál rendet tartani, (még a katonák masírozása is belefér, legalább van valami kvázi értelmes dolguk), de olyan jó lenne végre Facebook videókat látni az Egészségügyi Államtitkárságról is, akár olyan koreai típusú megtekintőset is - de ha lehet kérni, akkor ne olyat, amin épp egy újabb kirúgást, vagy számonkérést írnak alá. 

Míg egyik oldalról 30/400/5000/60000 és még ki tudja mekkora számok röpködnek a COVID járvány kapcsán várható igényeket kielégítő osztályok, ágyak és lélegeztetőgépek számáról, a az intenzív ellátásra szoruló betegek potenciális számáról, míg a miniszterelnök 6-8-10 mobil járványkórházat rendel(t) egyenként 100-150 ággyal, és a kiskunhalasi minta alapján fel is építik őket (ugyan ki merne ellentmondani a vezérlő tábornoknak?!), addig senki nem beszél arról, hogy ki is dolgozzon az ágyak mellett...

A katonák fertőtlenítenek, a rabok maszkot varrnak, a BV parancsnoka építkezést koordinál, de jelen formájában ez most egyelőre inkább a Patyomkin-falvak képét idézi bennem. Hardver van, szoftver nincs. Vagy nagyon kevés.

Alapvető tény, hogy akkor hatékony az egészségügyi ellátás, ha egy orvosra minimum 3-5 középkáder, azaz ápoló, nővér, szakdolgozó jut. Igaz ez a szemészeten, a traumatológián és az intenzív osztályon is. Így lehet az orvosnak a diagnózisra és a terápiára (azaz a kompetenciájába és felelősségi körébe tartozó tevékenységekre) koncentrálni, míg az összes paramedicinális feladatot a megfelelő számban rendelkezésre álló szak- és kisegítő személyzet végezheti el. 

Itthon önkénteseket toboroznak, illetve erőnek erejével (értsd: jó eséllyel kijelölik az önként jelentkezőket) utasítják majd (már) a hierachiában alul állókat, hogy ide és oda menjenek, itt és ott segítsenek be. Alapvetően ezzel nincs komoly gond (pici azért van), de lehet, hogy kevés lesz az ember. Mert lehet diploma előtt álló mentőtiszteket nyelvvizsga nélkül a harctérre engedni, rezidenseket az állami rendszerben COVID osztályokra vezényelni, szigorlókat a mélyvízbe dobni, de az ellátáshoz szükséges fenti arányt nem fogják elérni. Lehet, hogy a kieső szakorvosok helyét szakorvos-jelöltek veszik majd át, de az ápolási, takarítási feladatokra józan ésszel gondolkodó és racionális HR stratégiával felkészült menedzsment nem vetheti be őket.

Honnan lesz akkor hát megfelelő számú kisegítőszemélyzet?

Nos, milyen helyzet van ma? Az állami rendszerbe ömlik(?) a pénz, de legalábbis van szándék a finanszírozásra, miközben a versenyszférában fut fel a munkanélküliség, komplett ágazatok nullázódtak le szinte azonnal.

Hát akkor, kedves döntéshozók, tessék összeszedni a feladatokat és hozzájuk rendelni a jelenleg a piacon ezres számban rendelkezésre álló munkanélkülieket, vagy csökkentett munkarendben foglalkoztatottakat. Segély, bérkiegészítés mellett (helyett???) tessék a szállodai szobaasszonyokat, takarítókat a kórházakba küldeni fertőtleníteni, ágyazni, a nővéreket tehermentesíteni, a pincéreket az élelmezési osztályokra, a stewardesseket alapvető ápolási feladatokra három nap alatt átképezni (bizony, a légikisasszonyok egész komoly alapvető elsősegély oktatásban részesülnek (2004-09 között az induló WizzAir szinte összes cabin crew-ját és pilótáját oktattam Magyarországon és Romániában)), akik mindemellett nap, mint nap mosolyogva és tökéletes szolgáltatói szemlélettel "ápolnak" sokszáz utast a fedélzeten. Nem folytatom, van még ágazat, ahonnan át lehetne csoportosítani, még ha csak önkéntes alapon is.

Szakképzett egészségügyi dolgozó nem a fán terem. Ha már egyszer elhibázott oktatáspolitikával, alulfinanszírozott bérezéssel, perzisztáló feudális és hálapénz alapú egészségüggyel hagytuk, hogy 2004-től mostanáig orvosaink piacképes legjava, ápolóink nyelvet beszélő garmadája külföldön találja meg a számításait, akkor most, amikor ezt a járványhelyzetet bizony az államnak kell megoldania, nos akkor az állam az erőforrásokat ésszerűen és logikusan használja fel. 

Az pedig a következő évek feladata lesz, hogy a társadalom ne csak ilyenkor este nyolckor tapsoljon, hanem maga is kívánja, hogy ha újabb vírus jön, akkor az egészségügy humán erőforrás oldalról már felkészültebb legyen.

Világjárvány, mindmeghalunk, ugyanmárénnem, maradjotthon, csakleugromapiacra. Miközben elég egyértelmű, hogy egy - történelmi léptékkel mérve is - jó nagy sz.rnak vagyunk fül- és szemtanúi, sőt, tulajdonképpen fő- és epizódszereplői, a kis magyar rögvaló úgy, ahogy van elkeserítő. Hogy ez az évszázados magyar virtusnak, vagy a mindennapjainkat mételyszerűen átszövő rothadt politikának köszönhető, nos azt döntse el ki-ki maga.

Láthatóan, bár a központi kommunikáció az ellenkezőjét sugallja, inkább ötletszerűek az intézkedések, kicsit olyan, mintha futnánk az események után, pedig példa van előttünk már, nem is egy. A kormány bár teljhatalmat ragadott magához, ami a jogok és kötelességek, valamint a felelősség terén is egyértelmű helyzetet jelent, a Pesti úti idősek otthonában történt tömeges fertőzések reakciói alapján látszik, hogy sokkal fontosabb az oszd meg és uralkodj, semmint az egy vérből valók vagyunk, vagy éppen az együtt sírunk, együtt nevetünk elve. 

Ezt bizonyítja a bevezetett korlátozások kezelése is. A teljhatalom nem hajlandó a konfliktus (milyen konfliktus? Sokkal inkább észérvek belátása...) felvállalására, rátolja a városok vezetőire a korlátozások bevezetésének felelősségét. Ennek az eredménye pedig a mai zuglói őstermelői piacon kialakult helyzet, az elmúlt napokban a tömeges turistáskodás az ország számos pontján, és még sorolhatnánk. A másikra mutogatás, a mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, a jóságos (cár)atyuska szerepben tündöklés és egyes szám első személyes intézkedések nem tudnak eltűnni a mindennapi közéletből akkor sem, amikor erre pedig igazán szükség lenne. A szervilis hajbókolás egy olyan helyzethez vezetett, amiben a lakosság jelentős része magasan tesz bármilyen ajánlásra, hisz ami nem tiltott, az a magyaros kiskapuzás elve mentén szabad. 

Láthatóan nem tudunk kiesni ebből a (ránk kényszerített? évtizedek/évszázadok alatt génjeinkbe ivódott?) megosztó szerepből, a mindenkori főnök úgyis mindent jobban tud, majd szól ha baj van - pedig most baj van. Olyan baj, ami korra, nemre, rasszra való tekintet nélkül mindenkit érint Vuhantól Budapesten át New Yorkig. 

Próbáljunk már meg legalább egyszer, mondjuk most összefogni, a Kormány járjon elől jó példával, fejezze be ezt a megosztó, másra mutogató, de közben önfényező "Pesti úti" politikát, mi, állampolgárok meg fejezzük be a piacozást és maradjunk otthon a seggünkön.

https://www.youtube.com/watch?v=FHQ3dX0NYVY  

Tele a sajtó, de leginkább a közösségi média (hisz a centrális erőtér erről azért keveset cikkezik...) azzal, hogy mennyire alacsonyak az orvosbérek - és mennyit követelnek (kérnek?), mennyi tartanának elfogadhatónak az orvosok. Tekintettel arra, hogy az elmúlt, már több, mint húsz évben az állami és piaci, a hazai és külföldi egészségügyi szektort volt szerencsém(?) horizontálisan és vertikálisan is megismerni, így veszem magamnak a bátorságot és leírom, amit erről az egész beteg magyarországi rendszerről gondolok. Különösen azok után, amit az elmúlt hónapokban állásinterjúk, illetve (fele)baráti beszélgetések alkalmával hallottam és tapasztaltam. 

Kicsit messzebbről kezdem.

Ötödik éve működő cégünkhöz a legkülönbözőbb munkakörökbe kerestünk, keresünk kollégákat. Azt, hogy az ország munkavállalói oldalon gyakorlatilag kiürült és a jelentkezők száma erősen korlátos, alapvetően elfogadtam tényként. Ám az, hogy az interjúkra jelentkezők stílusa, hozzáállása mennyit változott, nos azt egyre nehezebben viselem. Két év alatt nyolc állás az önéletrajzban (értsd: állásszédelgő), nulla tapasztalat ellenére kioktató, követelőző, diktáló stílus szinte mindennapos. A leendő jövőbeni kolléga még semmit nem tett le az asztalra, de már olyan elvárásai vannak, hogy a szemem kerekedik, állam leesik. Az egyik legszebb példa az volt, amikor egy OPS-os (járattervezéssel, háttér logisztikával foglalkozó) munkakörbe jelentkező ifjú a titkárságvezetőnktől részletes BKV menetrendet, megálló nevet és ki tudja mit kért írásban(sic!) előre, hogy odataláljon az irodánkba. A cím nem volt neki elég. Hát, elég rossz belépő, mert ad1) ilyet azért illik egyedül megugrani egy állásinterjú előtt, ad2) ha ez nem megy, akkor mégis hogy a fenébe' fog majd két tetszőleges európai város között mentőrepülőgépes járatot tervezni?! Egyszóval mindenki azonnal a kondenzcsík tetejére akar felülni, miközben a klasszikus Old Spice reklámszöveg (Bizonyíték, nem ígéret!) sehol sincs... 

És ilyen attitűd bizony az orvosoknál is megfigyelhető, sajnos egyre többen nem akarnak dolgozni, viszont a kevés munkáért igen sok pénzt várnak el. Ezért pedig részben az elmúlt évek politikai üzeneteit és a társadalmi pszichopátiát (értsd: a realitások téves agyi leképeződését, téveszmék valóságként való megélését) látom hibásnak. Mert mi is történik körülöttünk?

Egyrészt folyamatosan az folyik a csapból, hogy jobban teljesítünk, ami sem GDP, sem egyéb gazdasági és szociális mutatók terén nem igaz. Különösen nem, ha mondjuk Ausztriával hasonlítgatjuk össze magunkat. Másrészt azt látják az emberek, hogy bizony, Magyarországon érdemi munka nélkül is igen jól lehet keresni, elég a kapcsolati háló, a pozíció. Ehhez hozzáadódik az állami egészségügy rendszerszintű lerohadása és a totális összeomlást elkerülendő, a legneuralgikusabb pontokon a lyukak betömködése. És itt jutottunk el a lényeghez. Hogy is néz ki a valóság?

Az állami szektorban a kórházigazgatók minden egyes alkalommal, amikor valahol kiborul a bili, a rendszerszintű újragombolás helyett a legegyszerűbb dologhoz nyúlnak: emelik az órabéreket. (Figyelem! Nem, ez nem a piaci kereslet-kínálat alapvető szabályai mentén meghozott korrekció!) Ez, tekintettel arra, hogy a rendszer finanszírozása olyan, amilyen, tulajdonképpen fedezet nélküli kötelezettségvállalás, de kit érdekel? Az évi sokszáz milliós/milliárdos hiányhoz hozzácsapódik majd még pár nulla, de fő, hogy a sürgősségi osztály, az anesztézia nem áll le, a politkus örül, a probléma lokálisan a szőnyeg alá söpörve, az év végén meg majd úgyis konszolidálják fentről a helyzetet, nincs itt semmi látnivaló, lehet jövőre folytatni ugyanúgy, ahogy eddig.

Igen ám, de mi a következménye a fenti gyakorlatnak?

1. Oszd meg és uralkodj helyzet alakul ki, orvos, orvosnak lesz farkasa, mert ugyanazt a beteget gyógyító baleseti sebész kevesebbet kap, mint a líra másik oldalán álló anesztes. A rendszert a vállukon vivő középkáderekről, szakdolgozókról nem is beszélve, akikről rendre elfeledkezik az aktuális rezsim.
2. A lojális, kiszámítható, stabil munkaerő megszűnik, az egyén elkezd vándorolni és hol itt, hol ott ugrik be, attól függően, hogy éppen hol ígérnek magasabb órabért. Már csak ez számít. Gyulán 13000,- forint az órabér? Akkor oda megyek 36 órázni havonta egyszer, mert gyorsan sok pénzt kereshetek...
3. A munka minősége, kiszámíthatósága csökken, hiszen ilyen fluktuáció, össze-visszaság mellett fenntarthatatlan egy egységes vállalati kultúra, egy egységes szemlélet. Ma én ügyelek és állítom be a gyógyszerelést, holnapután más, aki a saját szája íze szerint változtatja azt az intenzíven.
4. Az orvosok egy része eltávolodik a valóságtól. Saját maga bérét sokkal magasabbra lövi be, mint amit akár ő maga a piacon érne (nyelvtudás, szakmaiság terén), akár a realitások alapján megengedhető lenne. Az ország gazdasági helyzete az állami szférában sajnos nem indokolja sem a svéd, sem az osztrák orvosi béreket, ám az elvárások irreálisak lettek, hiszen vannak olyan osztályok, ahol ma sokszorosát lehet keresni egy osztrák orvosi állásnak is. (Javaslom böngészni a következő linket: www.bruttonetto-rechner.at/gehalt-arzt/ ) 
5. A magánszférában is elképesztő árak kezdenek kialakulni, természetesen szinte minden lakásrendelőben számla nélkül, az állami, fedezet nélküli pénzbetolás durván viszi felfelé az árakat ott is, miközben - emlékezzünk a gazdaság helyzetére - a fizetőképes kereslet egy szűk réteget jelent csak, a tömegek nem, vagy egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a privátpraxist. Három anyajegy levétele minimum 50ezer, csípőprotézis közel 2 millió forint. Ugye? (Rendszerszintű változásról, co-payment bevezetéséről, a válságból kijutást jelentő egyéb megoldásról jelen poszt nem kíván értekezni, politikai konszenzus és felső akarat hiányában tejesen felesleges erről újra és újra írni...)
6. Marad a paraszolvencia velejéig rothadt rendszere.

Ötödik éve dolgozunk egy már európai mércével nézve is komoly szintet megütő cégben. Ez a cég azonban csak és kizárólag a piacról él, olyan versenyhelyzetben, ami a mai, európai rögvaló. A bevételekért napi szinten kell versenyezni egy olyan egészségügyi piacon, ami a szolgáltatás értékét patikamérlegen árazza be. Tízezer eurós nagyságrendű tételeknél sokszor mindössze 100-150 euró árkülönbség dönt, ennek megfelelően pontosan tudjuk, hogy kinek, mire mennyit lehet fizetni, mit bír el a rendszer. A minőség alap elvárás, a kiszámíthatóság alapvető érdek. És ilyen helyzetben szembesülni a magyar valósággal, amikor a fiatal kolléga állásinterjúján már egyértelműen látszanak rajta a kiégés tünetei, a saját valós helyzetének (3-4-5 helyen vándoraneszteskedés, sürgészkedés) fel nem ismerése, vagy éppen a lustaság mellett a csilliárdos elvárás, nos az elgondolkodtató.

A helyzet kétségbeejtő. A fenti stiláris változások megspékelve irreális helyzetértékelésből fakadó elvárásokkal sajnos egy olyan társadalmat eredményez, ahol a teljesítményalapú, értékteremtő munka lassan ritkább lesz, mint a fehér holló. Fáj, de mondjuk ki: el kellene felejteni azt, hogy magunkat Ausztriához hasonlítjuk, az elvárásaink irreálisak, de nézzünk bátran keletebbre, keressünk egy magunkhoz mérhető országot, akkor örülhetünk annak, hogy milyen jól élünk és mennyire megbecsült helyzetben is vagyunk. 

Tessék (inercia)rendszert váltani és elgondolkozni, mert ennek hamarosan csúnya vége lesz, de legalábbis marad az erős frusztráció. Ha pedig mindenképpen a nyugat felé tekintgetünk, akkor javaslom Svédországot és a "lagom" eszméjének megismerését...

Nem vagyok meglepve.

Ezt a fajta szélmalomharcot nem lehet vég nélkül csinálni. Különösen akkor nem, ha a harc nem pénz, paripa és fegyver kérdése. Sándor Mária előbb-utóbb kapott volna pénzt, paripát és fegyvert is (az persze más kérdés, hogy ezt akarta-e volna, értsd pártok támogatása...). Amibe jó eséllyel belefáradt - és ezt gyanítja sok mindenki - az az, hogy mára az egészségügyi rendszer olyannyira maga alá gyűrte, kihasználja és függésben tartja a benne dolgozókat, hogy a mindennapi megélhetést prioritásként kezelve a tömegek nem mernek lépni, nem mernek kiállni és az mondani, hogy "Ácsi! Ne tovább!"

A Sándor Máriák egyedül vannak. Na jó, mondjuk max pár százan mennek velük, de ez kevés ahhoz, hogy a rendszert megváltoztassák. Mert sokezer másik kolléga a mindennapi betevő, a függő viszony miatt, de még többen sajnos a megszokott langyos büdösben ülve félnek kinyitni az ablakot és beengedni a friss, ám hideg levegőt. Így Sándor Máriáék legfeljebb apró, átmeneti és pillanatnyi sikereket érhetnek el, a rendszer marad, amilyen volt, a Don(na) Quijote-k pedig szép lassan saját magukat őrlik fel, míg rendszerszinten legfeljebb a kukta szelepét töltik be.

Hogy miért  mondom ezt? Mert ez a blog is pont így működött. Éveken keresztül közel száz posztban hívta fel figyelmet a mentésügy anomáliáira. Ezres nagyságrendben olvasták, olykor országos média vette át, hivatkozott rá, a mentődolgozók visszaigazolták, a korrupt és félkegyelmű, kontraszelektált menedzsment hétfőnként a vezetőit a "Láttad, mit írt már megint?" kérdéssel kezdte, mégse lett egy ügyészségi vizsgálat se, mégse állt fel a 7000 mentődolgozó 1%-a (azaz 70 kolléga) se egyszerre, hogy "Na, mostmár elég!". 

A mentésügyben most éppen a változás hónapjait éljük. (Nem, nem gondolom, hogy a blognak volt benne szerepe, de igazából a fene tudja...). Az új főigazgató kivágta a primer tumort, de a nyirokáttét ott van a légimentőknél. Az, hogy lesz-e kemoterápia, besugárzás a teljes gyógyuláshoz, nos, az csak két dologtól függ: lesz-e kritikus tömeg, aki saját megélhetését háttérbe helyezve fel mer szólalni, vagy a fenntartó felismerve a helyzetet, folytatja a megkezdett szisztémás terápiát.

Sándor Mária elfáradt. 

Nem érte el a kritikus tömeget a támogatók száma, a fenntartó más diagnózist állított fel, nem lett interdiszciplináris konszenzuson alapuló komplex terápia, így neki nem jutott más szerep, minthogy ő lett a kukta szelepe. Ebbe igen, sajnos bele lehet fáradni.

Mától neki saját magát kell újra megtalálnia, a rendszernek meg egy új Sándor Máriát. 

Kis egészségügyi rendszerelmélet, első rész.

Beteg érkezik tetszőleges, mondjuk kontroll vizsgálatra. Hogy is kerül sorra, hogy dr. Bubó megvizsgálja?

Induljunk ki abból, hogy az orvosi szakrendelés egyfajta szolgáltatás. Az orvos rendel, jobb esetben, nem a beteg diktál. Nekünk viszont meg kellene próbálni valóban szolgáltatni, nem pedig telibe szívatni a népet. Még akkor is, ha nehéz.

Tudom persze, hogy alapvetően rendszerhibáról van szó, nem feltétlenül az egyes orvos a hibás, ezért a posztot elsősorban nem is nekik addresszálom, hanem sokkal inkább sok nagyfejű kórházvezetőnek, akik láthatóan sokszor inkább az optikai tuningra mennek, semmint a valós tartalomra.

A kérdést ezerszer feltették barátaim, én magam se értem, hogy ebben mi a jó, de hátha... Most, hogy kicsit hangosabban hallani a feudális rendszer ellen felszólalók, a hálapénzt elutasító kollégák, az elefántcsonttornyot lebontani kívánók hangját, egy posztot nekem is megér a dolog. Hátha segít. Főleg, hogy az elmúlt hónapokban két országos kaliberű intézetet (Városmajori Ér- és Szívsebészeti Klinika, Országos Onkológiai Intézet) is meglátogattam felhasználóként.

Mindkét helyen a következő módon kerültem ajtón belülre:

Alapból volt egy hetekre előre, órára, percre(!) egyeztetett időpont. Aztán az intézetbe érkezve egy banki ügyfélhívó rendszerhez hasonló érintőképernyős gépből sorszámot húztam. Majd Ursula kb. negyedóránként az ajtót kinyitva bevette az újonnan érkezett várakozók papírját. Mindezek után nagyjából két és fél óra múlva sorra is kerültem.

Namost, kedves kórházvezetők: a három egyidejűen működtetett rendszerből kettő tuti felesleges. Pénzkidobás és/vagy parasztvakítás és/vagy a rendszerszemlélet, logisztikai ismeretek teljes hiányáról árulkodik.

Mert vagy időpontra megyek és akkor +/- 20 percen belül kerüljek sorra (jééé, érdekes, a magánrendelésen működik?!), vagy húzzak sorszámot, mint a bankban és akkor az előttem várakozók számát is látva egyszer csak behívnak, vagy Ursula vegye be a papírokat és azok alapján bent döntsenek, hogy a betegségem, a szakmaiság vagy éppen kolléga mivoltom (vagy bármi más logika alapján) éppen mikor szólítanak. A legszebb, hogy az ajtón a szokásos kis üzenet van kiplakátolva, hogy a behívás sorrendje blablabla... 

Kórházat, egészségügyi intézményt vezetni nem csak pénzkérdés. Mondhatnám cinikusan, hogy józan ész is kell, de az bántó lenne. Ehelyett csak azt javaslom, hogy tessék már legalább egyszer, mondjuk afféle Mátyás királyként végigmenni a saját rendszeren, hátha találnak még egy-két olyan rést a pajzson, ami egy kis gondolkodással csökkenti a felhasználók (értsd: betegek) eleve meglévő frusztrációját...

Ja, és ha lehet, akkor ne a liftes, meg a portás legyen már a legnagyobb király a kórházban!