Érted ki megy?

Együtt kezdtük velük.

Milos azon kevesek közé tartozott, aki a megannyi bizonytalanság ellenére a kezdetektől hihetetlen lelkesedéssel dolgozott, az elsők között hagyta ott a langyos OMSZ-os főállását és jött át hozzánk. Csibészes mosolya és bohémsága kemény srácot takart, aki nagyon tudott dolgozni. Motivált, terhelhető és eredményes volt. Jánost már én vettem fel. Az indulás után nyolc hónappal érkezett, új erőt és komoly szakmaiságot hozott a cégbe. Szükség is volt rá, hiszen a repülési szolgálat az első hónapokban nem hozta az általam elvárt szintet, csapongó, öncélú vezetője volt. János karakánsága, fegyelmezettsége és acélossága, ugyanakkor önkritikája és humora meghatározta a mindennapi irodai és operatív munka hangulatát és eredményességét.

Előző nap együtt repültünk Jánossal, a szolgálatot egy tömegessel fejeztük be a 4-es főúton, ahonnan egy életveszélyesen sérült kisgyereket vittünk a Heim Pálba. A Rezső téren szálltunk le. A feladat utáni debriefing során újra megfogadtuk, hogy megcsináljuk a Nagyvárad téri leszállót. János egyeztette a helyszínt, a látványtervek már készen voltak, én a szakmai érvek menti meggyőzést, a különböző érdekek közös nevezőre hozását és politikai lobbit folytattam már hónapok óta a főváros és a SOTE illetékesivel. János - hozzám hasonlóan - a feladat után különösen bosszankodott, hogy miért is nem lehet itthon gáncsoskodástól és értetlenkedéstől mentesen dolgozni...

Budaörsön Milos épp papírozott, adminisztrált. Ő volt, aki a faházunkban ugyanúgy hitt az új budaörsi bázisunkban, mint én. Annak ellenére, hogy a megvalósulás akkor még fényévnyi távolságra volt, földhivataltól közműcégekig jött-ment, rajta ne múljon már a beruházás. A leszállás után nem sokkal lelépett, mert más dolga is volt még és másnap reggel repülni készült...

Aznap meleg volt, napsütés.

Én a szokásos éttermünkben ebédeltem. Egyszer csak csörgött a telefonom. Nem vettem fel, mert gondoltam ráér az ebéd végéig. Aztán újra csörgött. Majd megszólalt a másik is. Egyszerre a kettő. Ránéztem, Eszter volt, a titkárságvezetőnk. Remegő hangon, hadarva mondta, hogy lezuhantak a Milosék...

Felugrottam, bukósisak fel, motor indít, rohanás a Markóba. 3 percen belül bent voltam a KICS-ben. Megannyi zavart tekintet, döbbenet, lebénult, tanácstalan emberek. Másodperceken belül kiderült, hogy Németh Józsinál a telefonon ott a Péter. Beszéltem vele. Hangja ma is a fülembe cseng. Borzasztó volt, de az emberi lelkierő legmegrázóbb példája is egyben.... Kérte a helikoptereket, hogy azok menjenek segíteni. Ne mentőautók, helikopterek!!! Kiabálva, magam is még kissé zavartan az elmúlt 5 perc sokkjától próbáltam nyugtatni és hitet adni neki. (Nem zárójelben: Németh Józsi elképesztő munkát végzett, az első helikopter megérkezéséig tartotta Péterrel a kapcsolatot, higgadt hangon, lelkileg vezetve, szóval tartva, információt szerezve tőle. Profi volt.)

Közben az épp Pesten lévő füredi gép Szirom Sanyiékkal elindult a helyszínre. Kéklámpás kocsit kértem, rohanás Budaörsre, mert a kárhelyre akartam menni. Utasítás, hogy indítsák el Pécset is. Telefon az NKH Elnökének, majd a légirendészeknek egy helikopterért. Sajnos a rendszer lomha volt, minimálisan 30 percet kértek. Budaörsön épp leszállt Rács Tomi egy MD-vel. 

-Hallottad mi történt?

-Hallottam a rádióban! Ki van a gépen?

-Jani, Milos, Péter. Kiviszel?

-Tankolok egy kicsit és nyomás!

40 perccel a baleset után megpillantottuk a roncsot. Előttünk épp leszállásban volt Szutor Gyula a pécsi géppel. Hőnyi Petivel kicsit könnyes szemmel, de összeszorított foggal öleltük meg egymást egy röpke pillanatig...

Amit ott láttam, átéltem, egy életre elkísér. Aznap, másnap, a következő három; reménykedés János életéért, a bizonytalanság közben tartani a hitet a többiekben, akik dolgoztak tovább, majd éjjel megtudni a megváltoztathatatlant - életem legmeghatározobb időszakát jelentette. Csakúgy, mint a baleset utáni két év, a temetések, a vizsgálat, a biztosítási kárrendezés, közel száz ember lelkiállapotának, emberi érzéseinek és jellemének megismerése, a végső tanulságok levonása. 

Kettejük légimentős életéről a legtöbb emlékem nekem van. Higgyék el, két igazi, elkötelezett, ízig-vérig, a szó valódi értelmében vett BAJTÁRSAT vesztettünk el, akik hittek egy értékrendben, életük, szakmai karrierjük csúcsának tekintették azt a céget, amiért az életüket adták. Sajnos nem élhettek meg újabb közös sikereket, sok közös álom beteljesülését, de biztos vagyok abban, hogy látják azt, ami most történik. Ők nem ezt szerették volna. 

János, Milos! Hiányoztatok minden nap, de mégis velünk voltatok. Nevetek rajta van 2010 óta a budaörsi márványtáblán, ami a bázis megnyitójára készült. Sosem dolgozhattatok ott, de emlékeztetett minket minden nap a közös munkára, a közös célra. Ott lett volna a helyetek!

Ha már más nem, az ő emlékük legyen hát példa az utókornak. Megérdemelnék...

A közelmúltban többen is kiposztolták a BBC gyűjtését a legidiótább mentőhívásokról. A legszebb az volt, amikor ez az OMSZ "hivatalos" FB oldalán is megjelent. Na, ez az, amikor a "húbammeg" átfutott az agyamon...

A lakosság mindenhol - alapvetően függetlenül a társadalmi berendezkedéstől - ugyanolyan opportunista. A gyengébb ellenállás felé megy. Azaz az élet legkülönbözőbb területén "bepróbálkozik", miért pont az egészségügy lenne kivétel. A helyzetet persze árnyalja az elmúlt 50-60, de akár 100 év kultúrája, hiszen nem mindegy, hogy a társadalom, a politika öngondoskodásra neveli-e a polgárát, vagy abban a csalfa hitben ringatja, hogy ez - akkor most konkrétan a mentés, mint szolgáltatás - neki ingyen jár. 

Az előbbi esetben ugyanis az idióta hívások gyakorisága és eredete megreked az iskolázatlan, vagy szellemi kapacitásaik terén eleve kihívásokkal küzdő állampolgároknál, míg az utóbbi esetében sajnos az ilyen hívások rendszeresen érkeznek szélesebb társadalmi rétegeket reprezentáló emberektől. Ezekben az esetekben tovább rontja a helyzetet - és a telefon túloldalán ülők idegeit - az arrogancia, az agresszió, a "Küggyed a mentőt, mert ott törlek ketté, ahol a legvastagabb vagy!" színvonalú fenyegetőzés. 

Részletes szociológiai és társadalomtudományi, ad absurdum egészségpolitikai elemzés helyett most nézzük röviden az OMSZ felelősségét.

A lakosság tehát mindenhol egyforma. A különbség: ott nem megy mentő, itthon meg kiküldik rájuk. Jópofa dolog mások hülyeségén vinnyogva nevetni, de tessék már a saját szemünkben lévő gerendát észrevenni...Lehet defenzív szemléletre hivatkozni, de ez álságos. Panaszkodni az idióták miatt könnyű, kivonulóként éjjel kettőkor azzal szembesülni, hogy inzulin receptet kellene írni a néninek - nos, az több, mint bosszantó. Mégis ez történik. És sajnos az OMSZ menedzsmentje semmit nem tesz a kivonulók terhelésének csökkentéséért, az erkölcsi megbecsülésükért. Mert bizony a szakmaiatlan munka leválasztása, kiszűrése ez lenne.

Csak két rövid példa, hogy mit lehetne tenni az ilyen hívások kiszűrésének érdekében. Az egyik "globális", a másik "lokális":

Évek óta kellene menni a tévében minden héten 3x, a TV torna sávjában a felvilágosításnak, amit egy hozzáértő kommunikációs osztály készít ahelyett, hogy rózsaszínű ingben pojácáskodik playboy partikon. Tudom, dolgozni kellene vele, sziszifuszi meló, de higgyék el, lassú víz partot mos. Meg végülis lenne kézzelfogható eredménye a munkájuknak, ha már fizetést is kapnak érte. A menedzsment még szépen maga mellé vehetné akár a minisztériumot is, ez lenne az igazi szép közszolgálatiság - hogy a reform szót ne ejtsük ki a szánkon.

Cégen belül pedig az irányítás kompetenciáiról kellene beszélgetni. A folyamatos képzésekről, a döntéstámogató programok bevezetéséről (mióta is húzódik az EU-s projekt?), a döntéshozó dolgozók erkölcsi támogatásáról, számonkéréséről. Kellene hozzá egy jó erős jogi osztály, segítségül, ha a paradigmaváltásig valaki perrel is fenyegetőzne... Lenne mit tenni.

Egyszóval vicces olvasni a BBC-s felmérést az OMSZ oldalán, de egy kicsit a "fagyi visszanyal" érzés keríti az olvasót hatalmába. Ami így ősszel nem annyira üdítő...

Amikor pár napja hallottam, hogy a szabó megy a főigazgatóságra, retro parolis zakó próbára, hát azt hittem kandikamerával filmeznek. Mert olyat már hallottam, hogy szingapúri textilkereskedő méretre varr inget magyarországi méretvétellel, de az mégiscsak elég úri muri. Legalábbis szerintem.

Namost ehhez képest az, hogy az OMSZ vezetése a szakmai és morális válság közepén továbbra is a múltba révedve, látványpékséges elemekkel bíbelődik, nos az maximum urizálás, de leginkább tényleg maga a kabaré. Vagy provokáció.

Nem értettem a fene nagy felbuzdulást, de egy friss képen lehullt a lepel. 

Néhány korábbi írásomban - amúgy mellékesen - megemlékeztem az OMSZ vezetők dizájnelemeiről, de azt legrémesebb álmaimban se gondoltam, hogy a fehér frottírzokni-szandál, csilicsáré nyakkendő és VOR zakó parolival is kiegészül. Mindez különösen bosszantó annak fényében, hogy a mentődolgozók ruhája szedett-vedett, százmilliókat tapsoltak el kínai pamut (érstd: pille palackból szeköndhend riszájköl fonott), 5 mosás után szarrá menő cuccra. 

Az alkalom pedig, ahol sikerült lesifotósunknak egy haute couture villantást lencsevégre kapnia, nos az a kolontári megemlékezés volt. Ahonnan a légimentőket épp megint véletlenül kifelejtették.

Ehelyett ezúton nyújtok át minden volt kollégámnak egy levelet, amit pár napja kaptam a FB-ra egy ismeretlentől:

"Ne haragudjon, hogy csak ugy bejelöltem, de olvastam a linket, és ugy éreztem ezt az embert nekem meg kell ismernem. És a csoda megtörtént mert csak ahogy beirtam a nevet mindjárt Önt adta ki. Én szeretném megszoritani a kezét, és köszönetet mondani Önnek. Az én barátnőm kolontári ott volt végig és segitett a szüleivel együtt, a nagypapája házánál állt meg az iszap tovább nem ment de rokonait menteni kellett... én kint voltam akkor is Londonban ugy tudositott és mesélt ahelikopterekről is... tudja, az ottani emberek nagyon hálásak önöknek, ők nagyon jól tudják kik azok akik segitettek nekik... nem voltak boldogok hogy jöttek a " nagyok" a vezetők és ott paroláztak... ahogy most is némák mikor a megemlékezés tart és a koszoruzáson kérték hogy ha majd elmentek a nagyok a méltoságok akkor majd ők a kis emberek a délutáni koszoruzáson vegyenek részt, addig senki ne helyezzen el koszorut amig a méltoságosak el nem vonulnak.... ők maguk szeretnének emlékezni és nagyon is jól tudják kik voltak a hősők. Mi mindig tesszük a dolgunkat némán.... de Önökre a megmentettek áldása száll, a hozzátartozok hálája."

Ez magáért beszél és többet ér mindennél.

A rangjelzések meg tökéletesen érdektelenek lesznek minden dolgozónak, ebben biztos vagyok.

Nem sokkal ebéd után kezdődött az őrület.

Én dél körül végeztem a Hungaroringen, a MOK vezetéstechnikai tréninget egyeztettem. Füredről hívtak, hogy valamilyen bizonytalan eredetű esemény történt a közelben, személyi sérülésről nem tudnak, de olyan "furcsa infók vannak a rádióban". Gyanús lett a dolog, kéklámpa fel, irány Budaörs, TETRA közelbe, telefon mellé, valami volt a levegőben... 

Ami aznap történt, mindenki előtt ismert. Sok száz ember mentette Magyarország valaha volt legnagyobb katasztrófájának áldozatait. Amit viszont nem tudnak - mert soha senki nem kérdezte, sőt voltak, akik tudatosan agyon is hallgatták: az ország történetének egyik legösszetettebb légimentési mentőakciója zajlott délután fél kettő és este 10 óra között.

 Útközben érkezett az első megkeresés, van egy szemsérült kisgyerek Kolontáron, kérik a helikoptert. Czirner Jóskával egyeztettem, menjenek ki, de ha már repülnek, akkor nézzenek is szét fentről. 10 perc múlva megérkezett az első korrekt infó a levegőből a kiterjedésről, amiből sejteni lehetett, hogy komoly problémára, klasszikus tömeges eseményre, dinamikus kárhelyre számíthatunk. 

Ahogy jöttek az infók egyre több sérültről, egyre kaotikusabb helyzetről, úgy léptünk mi is. A füredi gép után, amelyik átmenetileg Kolontáron maradt, a sármellékit riasztottuk a devecseri kárhelyre. Később felhoztuk Pécset is, majd negyedik egységként a budaörsi helikopter indult le.

Budaörsön megosztottuk a feladatokat. Kelemen Péter volt a koordinátor, vérprofi módon rádiózta végig a teljes napot. Ő tartotta a kapcsolatot a gépekkel, intézte a logisztikát, a tankolást és persze a keleti országrész "normál", napi munkáját is szervezte. Kapkodásnak, össze-visszaságnak nálunk nyoma sem volt. 

Kádár Balázs orvosigazgatóként az egészségügyi társszervekkel, kórházakkal, az ÁNTSZ-szel tartotta a kapcsolatot, az OMSZ-os kárhelyparancsnokokkal  egyeztetett a folyamatosan változó helyzetről, az ellátási igényekről.

Én a stratégiát határoztam meg, a KICS-csel egyeztettem, a katonai gépek bevetését és felszállását kezdeményeztem, a sajtóval tartottam a kapcsolatot.

Délután 3 körül látszott, hogy a sérültek száma egyre nő, a környék kórházai be fognak dugulni és a mentőhelikopterek kevesek lesznek a nagyszámú sérült elszállításához. (Alaptétel, hogy minél jobban szét kell teríteni a sérülteket, tehermentesítendő a kórházi oldal.) Ekkor döntöttem úgy, hogy amit évekig tervezgettünk, elméletben a katonai kollégákkal kidolgoztunk, közös egyetértésen alapuló szakmai koncepció szintjén mind az előző, mind a mostani honvédelmi miniszter asztalára letettünk, azt a gyakorlatban is próbáljuk ki. 

 Mindössze 3 telefon után, a budaörsi légimentő bázisról koordinált riasztás után a pápai kutató-mentő helikopter elindult Devecserre. Civil kezdeményezés után, szoros együttműködésben a mentőhelikopterekkel éles bevetésre indult a Magyar Honvédség gépe.

Tájékoztattam a KICS-et, hogy Budapestre is hozunk sérülteket katonai géppel. Tekintettel arra, hogy a Honvéd Kórház nem tudta direktben fogadni a honvédségi helikoptert, a budaörsi reptérre rendeltük a mentőautókat. El kell ismerni, a KICS és különösen Göndöcs Zsigmond korrekt és konstruktív volt. Nem kérdőjelezte meg a döntésünk helyességét, egyeztetett az ÁEK-kel, küldték a kocsikat a sérültekért a reptérre. 

Időközben egy további gépet igényeltem a katonáktól, akik egy szolnoki szállító helikoptert tudtak adni. Vele több mint egy tucat sérültet hozattunk fel Budapestre. 

A nap végéig összesen hat helikopter 29 súlyosan sérült embert szállított a különböző kórházakba. Mind a hat, egészségügyi munkát végző gép mozgását Budaörsről koordináltuk, a tudtunk nélkül az OMSZ nem küldhette őket sehova. A "Szikla" a legjobb partnerünk volt, Törőcsik Jenőék ugrottak minden kérésünkre. Szinte észrevétlenül elhárítottunk egy kisebb műszaki hibát, végrehajtottuk az ország modern légimentési rendszerének és a MH gépeinek első közös, éles bevetését. Este 10 felé irgalmatlanul kimerülten, de rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött zártuk az első napot. Olyat tettünk, amit korábban soha senki.

A következmények? A sikert mindenki magáénak tudta be, csak volt kollégáimról felejtkeztek el (épp úgy, mint Massa balesete során...). A "köszönöm" szó senkinek nem hagyta el a száját ( www.kormany.hu/hu/nemzeti-eroforras-miniszterium/egeszsegugyert-felelos-allamtitkarsag/hirek/egeszsegugyi-szervezetek-reszesultek-elismeresben-a-vorosiszap-katasztrofa-altal-okozott-serulesek-ellatasaert ), pedig a légimentők igencsak megérdemelték volna az elimerést. Közel két tucat légimentő dolgozott közvetve, vagy közvetlenül a vörösiszap katasztrófa első két napján a kárhelyen, ennek fontosságát sajnos egyik "illetékes elvtárs" sem ismerte el, még az OMSZ-nál sem...

Az katonákkal való együttműködés szükségességét és létjogosultságát nem csak a közvetlen szakma vetette fel, civil portálokon is cikkeztek róla (ld.: www.kerozingozos.hu/2010/10/08/vorosiszap-katasztrofa-utolso-figyelmeztetes/ ). Sajnos a katonákkal közösen megírt, szakmai koncepcióból eddig vajmi kevés valósult meg, de a kis eredmény is eredmény. A tapasztalatok birtokában a MH helikoptere végre berepülhette a Honvéd Kórház leszállóját, a fénytechnika telepítése pedig közbenjárásunkra elkezdődött.

Az, hogy csak ennyi jutott, nem a mi hibánk. Férfimunka volt, a javából.

Emlékezzünk csendben.

 Komolyan mondom, gyönyörűűűűűűű... Ahogy az OMSZ vezetői körül fogy a levegő és mégse hallatszik egy "Bocsánat, elszúrtuk!" mondat, hát az az arrogancia magasiskolája. Pedig nem mondhatják egy szóval sem, hogy nem kaptak lehetőséget. Pályán vannak hosszú évek óta, azt pedig, hogy megnehezítenék a dolgukat, hát igazán nem mondhatják.

Minden hétre jut egy vezetői alkalmatlanságra visszavezethető botrány, még épp, hogy emésztjük a lopott gyógyszert illegálisan használó, a Munka Törvénykönyvét tudatosan sértő cégvezető ügyét, sokkot kaptunk az egészségügyi képzés nélkül dolgozó ápolóktól, már itt is  a következő: elvonták a mentőautókra és a tartalék mentőhelikopterre szánt pénzt ( http://index.hu/belfold/2011/10/03/lefujtak_a_mentoauto-beszerzest/ ).

Hogy is történt? Vegyük sorba a dolgokat.

A Kormány előbb két részletben (2010 dec-2011 jan) közel 1mrd forintot adott mentőautóra, majd további 1,7 mrd forint jelent meg a 2011-es költségvetésben ugyanilyen célra. Ebből később sajnos zároltak 1 mdr-ot, de még így is a korábbi évekhez képest sosem látott összeg jelent meg az elhasználódott mentőautók cseréjére.

A korábbi (még általunk végigtárgyalt és megszerzett) 240 millió forint mellé további 150 millió forintot tervezek be szintén a költségvetésbe tartalék helikopter vásárlására.

Ehhez képest az OMSZ újonnan kinevezett vezetése képtelen volt időben elindulni a közbeszerzésekkel, húzták az időt, mint hatéves gyerek a rágógumit (ld még: Kispályás foci), most meg néznek bambán, mint boci a moziban, hogy jajjajajjajjajajjaj, elvonták a pénzt. Jó reggelt kívánok! Eddig mit teszettek nézni? Jégkorongot a Cseh Kettőn?

Az lett volna a feladat, hogy az Önökre bízott javakkal tessék gondos gazda módjára gazdálkodni, végezni a munkát, amit a főigazgatói (meg az összes többi) jogkör jelent, és a konkrét esetekben bizony korrekt és eredményes közbeszerzéseket futtatni. Egyszerű a képlet, nem kell értetlenül szétnézni, mint Maradona a kezezés után, hiszen a hiba az Önök készülékében van. Ha meg tetszettek volna tenni, akkor most nem lett volna mit elvonni. Ennyi. Ugye, milyen egyszerű is lenne annak a fránya minisztériumnak eredményt felmutatni? Dolgozni kell, ennyi az egész.

Régi igazság: az idő pénz. Jelen esetben pedig több tucat mentőautó (lett volna). Ezt bukták el a Markó u. 22-ben. (Jó, legyünk igazságosak, "lapzárta után", a hosszabbításban nagy nehezen szögletre mentették a roham/esetkocsi tendert, de ez sem a remek csapaton múlott...)

Nagyon várjuk, hogy tizenegyest, de minimálisan egy sárga lapot felmutatnak-e az időhúzásért cserébe.

 A KDB elmeszelte a mentőautó tendert. Tulajdonképpen ez nem is kellene, hogy hír legyen, annyira megszokhattuk már az utóbbi években, hogy az OMSZ közbeszerzéseit rendszeresen sikertelenség, eredménytelenség, mutyi szaga és kilógó lólábak övezik. 

A tény szempontjából ugyanakkor teljesen lényegtelen, hogy a háttérben volt-e alku, vagy egy vegytiszta tendert lehetett futtatni, a lényeg, hogy az adott feltételek mentén képtelenek eredményt felmutatni. Pedig, ahogy a verebek csiripelik még külsős tanácsadó is dolgozott, nem csak a belső alkalmazottak. (Ilyenkor persze felvetődik a kérdés: a saját jogi osztály mellett fizetett külsős jogászok, vagy épp a saját közbeszerzési alkalmazott mellett a külsős tanácsadó nem felesleges duplikálás-e? ) Lehet, hogy sokat akar a szarka?...

Nyilván újra megpróbálják - meg is kell! - de nem mindegy, hogy mennyi pénz, munkaóra (az is pénz ám!), tanácsadói jutalék megy el feleslegesen. Semmi baj, lövésből lesz a gól, tudja ezt minden focista.

Igen ám, de a baj az, hogy teljesen mindegy, ki a szövetségi kapitány, a válogatott csupa kétballábas játékosból áll, de még a cserepadon is az öregfiúk területi selejtezős resztlijét látjuk.  A csapatkapitányt az új szövetségi kapitány tavaly lecserélte, de a válogatott maradt. A különböző posztokon helyet cseréltek a fiúk, de miből gondolják, hogy aki eddig csatárnak béna volt, az középpályásnak bejön, vagy a volt hátvéd most épp irányítóként beválik? Főleg, hogy lassan mindenki volt már kapitány... Nem beszélve a válogatott farvizén utazó sleppről, a gerinc nélküli törzsről, az új edzőkről, gyúrókról, csapatorvosokról, masszőrökről, dietetikusokról, lelkészekről, pszichológusokról, családtagokról. A nagypályán felkészülten kell játszani, mert bizony tétre - a mi életünkre - megy a meccs. Hosszú átívelésekre, gyors, rugalmas passzokra, kreatív játékra lenne szükség. Nem beszélve a jog- és szabálykövetésről, pláne a FAIR PLAY-ről...

Ehelyett mit látunk? Kispályás rohangálást, vagdalkozást. Ötlettelen játékot úgy, hogy a mez túlméretezve lötyög, a stopliscipő szorítja a lábakat, lapos a labda és luftot rúgnak minden pontrugásnál. Gyakran a medicinlabda gyorsabban pörög a rehab osztályon, mint itt a bőr. Az alternatív grundokon sokszor profibb meccseket lehet látni, nem beszélve a nemzetközi porondról. Néha már arra gondolunk, hogy a csörgőlabda nem segítene-e egy kicsit, mert náluk bizony összeszokottabb csapatokat látunk, pedig mennyivel bonyolultabb ott egymást érezni... Taktikai megbeszélés címén frázispuffogtatások hangzanak el, órákon át improduktív ötletelés zajlik, aminek az eredménye aztán kint a pályán a teljes összevisszaság. A játékosok egyéni akciói sokszor a csapat érdekeivel ellentétesek, egyesek addig-addig cseleznek és önzőznek, míg kis egyéni sikereket el nem érnek, de közben a nagy csapat vesztésre áll. 

Fura, hogy mindeközben nem hallják, hogy a közönség már "Szemüveget a bírónak!"-ot kiált, hiszen állandó a kezezés, a szabálytalan szerelés, a lerántás,  a buktatás, a lesrefutás. Ők csak rohangálnak tovább, próbálkoznak, hiszen még nem mutatták fel a cseretáblát, de az már látszik, hosszabbítás nem lesz.

Egy dologban biztosak lehetünk: a bíró már az óráját nézi a kispályás foci lefújására... 

Miközben egyre többen hiányolják a kenyeret, cirkuszra futja a lendületből.

Az OMSZ működését a benne dolgozók tehetetlenségi nyomatéka biztosítja. A menedzsment hosszú évek óta egy dologra figyel, az aktuális miniszter és államtitkárainak szervilis kiszolgálására, egyébként pedig céltalanul és eredménytelenül csapong a ringben. A több ezer dolgozó megszokásból, kiszolgáltatottságból, rászorultságból 12 óránként leváltja egymást, de egyre többen látják, hogy némán tűrni a megaláztatást eddig sem hozott megoldást. Már nem csak egymás közt beszélnek a mentők, hanem nyílt fórumon, a közösségi oldalakon és jelzés értékkel már az utcán is egyre hangosabban emelnek szót. Ketyeg az óra.

Semmi baj, az új(???) vezetőség ismét megfogta a lényeget. Szarva közt. Új logó, új szlogen, új honlap, új ruha (hány is lesz egyszerre hivatalos? 4? 5?) sárga mentőautó (csak nem beragadt valakinek pár darab a telephelyen?!). Csupa-csupa lényeges dolog. Látványpékség. OMSZ-os jelvény a szürke zakó hajtókáján. Erre van most szükség. A legjobbkor jött a Mentők Napja is. Elterelni a figyelmet. Lehetett bemutatót tartani, remek forgatókönyvvel sátorba vinni a sérülteket, nehogy lássa az érdeklődő, amire kíváncsi. Vagy ezt nevezik afféle Freud-i elszólásnak? Hiszen van mit takargatni a szolgálatnál, működött a tudatalatti.

A totális káosz jelei kezdenek látszani - bár egyes káoszelméletek szerint a tökéletes rend a teljes káosz, hiszen tovább nem lehet a rendetlenséget fokozni. Lehet, hogy ez a cél? Lesz néhány tucat sárga mentőautó - és vagy 800 fehér. Lehet majd mutogatni őket, csak nehogy összekeverje valaki a villamossal vagy a mentőhelikopterrel. Amíg azok is repülnek. Az új vezető nyárra sztrájkot tervezett(sic!), mondván nem lesz pénz, de azért közben simán bért és juttatást emelt - fedezet nélkül. Bátor ember. Bölcs vezető. A Porondmester örülhet, remek a társulat, isteni az előadás. Béremelés sztrájkkal. 

Panem et circenses.

A morálisan szétesett szervezet saját dolgozóinak a balesetére is kaotikusan riasztotta a mentőerőket, majd utána álszent arccal vizitált és nyilatkozott a kórházban a főigazgató és szóvivője. A bajtársiasság szó frázispuffogtatás, a menedzsment nem lát az irodáján túlra, a dolgozók magukban tartják a lelket.

Mindeközben Szócska államtitkár úr pár napja újra a mentőkhöz látogatott (az egy államtitkárra jutó, egységnyi időre eső vizitek számát már megdöntötte), hitet tenni a vezetés mellett, mondani pár biztató szót. Nem tudok mit tenni, nem jut más eszembe, csak az, amikor az egyszeri viccben a doktor nem tud már mást mondani a haldoklónak, mint "Hajrá, Kovács néni!". Többre az Államtitkár sem képes. Na, ezzel pont annyira lehet jóllakni, mint rozsos cipó helyett Fornettis sütivel...

Csak jönne már végre egy igazi pék, aki tud kenyeret sütni.

Az élet megy tovább. Új idők, új kihívások. Haladni kell(ene) korral. Ez valakinek sikerül, valaki(k)nek nem.

Nemrég újra megnéztem Gothár-Bereményi filmjét. Isten látja lelkem, akkor eszembe nem jutott párhozamot vonni és áthallásokat generálni a mával, főleg nem a máig szocialista nagyvállalati képet mutató OMSZ-szal. Egyszerűen csak élveztem a filmet, Znamenák és Őze Lajos játékát, gondolkodtam sok mindenen, politikán, múlton, jelenen.

Aztán csak úgy alakult, hogy a film címe megint eszembe jutott a közelmúlt eseményeiről, vagy a filmről a közelmúltra húztam egy szabad asszociációs ívet, de tulajdonképpen mindegy is hogy történt, lényeg a lényeg, elkeseredtem.

Lezajlott az OMSZ regionális orvosigazgatói pályázatsorozata. Az eljárásrendi marhaságokról, a kilógó lólábakról beszélni sem érdemes, de az eredmények mellett szó nélkül elmenni nem lehet. Elképesztő az a cinizmus, ami a vezetőséget jellemzi. A Napnál világosabb, hogy a változtatásnak szándéka sincs meg. A jelenlegi vezetés csak abban érdekelt, hogy minél tovább fenntartsa hatalmát, miközben az évek gyorsvonatként robognak el mellettük. Aki kicsit is nyíltabb, aki másként gondolkodik, azt eldobják és jó elvtársra cserélik (régi apparatcsik, kellett neki a pozíció évek óta) - ld. DAR -, ahol abszolút friss erő lehetne, ott mondvacsinált okkal elvetik és parkolópályára teszik, maradjon a régi bútordarab - ld. ÉMR -, a KDR-ről és a NyDR-ről pedig ne is beszéljünk. Veszprémben dr. Most egyeduralkodó, hatalma és viselkedése lassan a Castro családot idézi, Szombathelyen pedig tutira mentek. Ki sem írták az állást, ha bukik a parlamenti és polgimestis mutatvány, hát szabad a visszaút. ... Pont. Szép Imrét nem kellene visszahívni?!

Megállt az idő. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a szereplők (kivéve pár saját nevelésű szervilis ifjúgárdistát) - ugyanazok a gondok. A cég pedig szépen sorvad. Lassan egy évtizede pont semmi nem történik, a KICS-ben még mindig mágnestábla van, a szóvivő persze már web2 módon Kékfényezik, de ettől még akadozik az adás... Is. Szedett-vedett munkaruhákban a mentődolgozók, dolgozói ad hoc kuncsorgás a közösségi oldalakon új autókért, felszerelésért, de közben 20 perces késlekedéssel indítanak egységet a két éves égett gyerekért - és még sorolhatnám.

Hallom máris a felzúdulást, a hőbörgést, hogy ugyan, dehogy, meg csak vádaskodik, és különben is! Abcúg!

Na, akkor tessék szépen elővenni Moldova Tékozló Koldusának első részét. Rémlik valami? Igen, bizony, 2002-t, 2003-at mutattak a naptárak akkor, amikor a könyv íródott. Lassan 10 éve. És pont ugyanazok a szereplők játszanak ma is, helyenként volt néhol ugyan egy kis szerepcsere, de a sztori aktuális. 2002-ben leírta MGy (71. oldal), hogy az állomány szerint Göbl alkalmatlan vezetőnek. Akkor mit keres még ma is ott?! (Persze, tudom, pénzt... ) Gorove, Göndöcs, Mártai mennyivel felkészültebbek a feladatra? Ők mit keresnek ott? (persze, tudom, ...) Lehet látványosan felzúdulni az Isteni Műszak trailerén a szóvivőnek, de tessék már egy picit a valós helyzettel szembenézni, önmagukban elmélyedni, tisztelt Szürke (Eminenciás) Uraim! Lássunk végre egy programot, a morális válságból kivezető iránymutatást, a kor kihívásaira megfelelő választ! Mert az nem program, hogy ha lesz pénz, lesz mentőautó, ha nincs pénz nem lesz mentőautó. Ezen az alapon Marika néni is lehet legközelebb főigazgató, bár ő lehet, hogy a konyhapénz beosztásával jobban felkészült a feladatra, mint mások. 

A Moldova könyv minden része hiteles lenyomata lehetne a mának is. Tulajdonképpen az is. Sehol, semmi változás. Úgy telt el közel egy évtized, hogy alig-alig változott valami. A könyvet ma gyakorlatilag lényegi átdolgozás nélkül, újra ki lehetne adni. Kivéve talán a 9. fejezetet. Az ugyanis már dokumentum értékű és egy letűnt kor emléke. Ott minden megváltozott, (nagyrészben) ledolgoztuk a restanciát. Máig.

Ha Moldova György pedig újra anyagot kezdene gyűjteni, nos akkor félő, hogy újra a gondok kerülnének előtérbe.

Mert megállt az idő. Sőt: visszafelé járnak a mutatók...