Ma volt a Mentők Napja, ráadásul egy kerek évforduló is, hiszen 65 éves lett az Országos Mentőszolgálat, sokezer ember munkahelye, második otthona, ami egyben sok millió potenciális rászoruló mentsvára is gyakran.
Voltak is mindenfelé rendezvények, de egy kicsit kilógott a hivatalos ünneplések sorából. Tegnap volt ugyanis a "90 nap a Mentők közt" című könyv bemutatója. Afféle civil rendezvény volt, kicsit megspékelve persze a hivatalos tótumfaktumok jelenlétével, de mégis remek alkalom arra, hogy egy kicsit elgondolkodjunk, hova is jutott 65 éves korára az OMSZ és maga, a magyar mentésügy.
A könyv kifejezetten igényes kivitelű, tartalmát tekintve pedig pontosan az, aminek hirdeti magát: egy határozottan szubjektív képes riportkönyv. Sem több, sem kevesebb. Kicsit bulváros felhanggal, apellálva az érzelmekre, olykor bizony hatásvadász stílusban, az oldalak között áttűnő magánéleti részletekkel, mégis némi - a szó klasszikus értelmében vett - közszolgálatisággal, pár oldalon még egy kis laikus oktatással is kiegészítve. Egy kívülálló, lelkes civil fiatal nő három hónapon keresztül készített sokezer képe közül kiválogatott párszáz tökéletes ízelítőt ad abból a munkából, amit a mentődolgozók végeznek nap, mint nap.
És ez az, ami a legnagyobb értéke a könyvnek. Tükröt mutat anélkül, hogy ezt szándékosan tenné. Mert bizony a bemutatón és a mai Stefánia Palotában tartott hivatalos megemlékezésen is kiderült, hogy hatalmas szakadék tátong a végeken munkát végzők és a ma mentésügyének vezetői között. Az, hogy ma az OMSZ és a légimentés működik, csak és kizárólag a dolgozók elhivatottságának, valamint - mondjuk ki - kiszolgáltatottságának köszönhető és a menedzsmentnek semmi köze hozzá. A koncepciótlan ötletelések, a tíz év alatt 7 OMSZ főigazgató, az alig több mint két év alatt már a negyedik légimentő ügyvezető bizony, nem a hitelesség, a hosszú távú és kiszámítható működés záloga. Különösen úgy, hogy eredményeket, mint amilyen ez a könyv is, szinte mindig kívülről jövők tettek le az asztalra.
Nem nagyon van mit ünnepelni. A 65 év állapot, nem érdem. Jövőre 66 lesz, aztán 67 - de kérdés, hogy lesz-e kivel ünnepelni, vagy már csak az emlékezés marad. A könyv majd abban is segít. Érdemes hát megvenni, higgyék el, sokkal jobb PR-t jelent a mentésügynek, mint egy hajbeültetés, táncóra vagy épp a 2007 óta sikertelen, ám a kalapból újra és újra előrántott TIOP 2.2.1 fejlesztési program 11,5 milliárdos fedezete.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.