Lemondani ezer okból lehet. Mert elfáradtam, mert elegem van, mert rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok, mert beteg lettem, vagy mert egyszerűen olyan erkölcsi értékrend szerint élem az életem, ami tartást ad és bizonyos körülmények között be kell látnom, hogy méltatlan vagyok az általam betöltött pozícióra.
Számtalanszor előfordult, hogy a lemondás okát igazából nem is értettem, bár magyarázatot találtam rá. Ezeket általában a vonatbaleset után lemondó japán közlekedési miniszter esetével tudnám illusztrálni, ahol valljuk meg, pont semmi köze nem volt sem a váltóállításhoz, sem a tilos jelzés negligálásához a miniszternek, ám a tradícionális társadalmi értékrend olyan erős hatással bír a mai napig, hogy a lemondás ott egyenes következménye az ilyen eseményeknek. Még jó, hogy a szeppokut azért már kihagyják. (Zárójelben mondom, hogy persze előfordul a lemondás sajátos megjelenése is, amikor az illető öngyilkossággal lép ki a vállalhatatlan következményekkel járó események sodrából...)
Itthon is előfordult közlekedési miniszteri lemondás - érdekes, hogy ebben a pozícióban minden más kollégájuknál gyakrabban jelenik meg az "igény", emlékeim szerint a monori vonatbaleset után mondott le az aktuális miniszter, bár az ő esetében lehet, hogy a baleset épp "kapóra jött", mert pont elege lett addigra a káoszból. Egy korábbi társa pedig a hivatali autójának karambolja miatt kényszerült lemondásra, azaz látjuk, hogy teljesen eltérő külső, vagy belső okok ugyanoda vezethetnek.
Vannak aztán a palgizáló német miniszterek, akik a korábbi sumákság miatt veszik a sátorfájukat, vagy épp azért, mert kiderül, hogy különösen fogékonyak voltak a korrupció vírusával szemben és megfertőződtek vele. Ott általában mindezt egyenes derékkal, afféle északi típusú büszkeséggel, a kamerák előtt teszik. Megelőzheti néhány hetes maszatolás, gyengécske magyarázkodás, de a germán precizitás túl sokáig nem enged teret az ilyesminek.
Időnként lemondanak még bank és cégvezetők gazdasági okból, megint csak, mert a szemük jobban kívánta a falatot, mint a gyomruk és megfeküdte azt a sok pénz, vagy a kevés, ha épp csődbe vitték a rájuk bízott intézményt.
Bármelyik esetben az érintettek bizton számíthanak hivataluk jól működő dumagépezetére, azaz a sajtóosztályra, ahonnan nem egyszer semmitmondó, a hülye is átlát rajta szintű közlemények jönnek ki a lemondást indoklandó, hogy például családi okokból, stb, stb. Ez alól kivételek persze, akik arcukat vállalva kamerába mondják lemondásuk okát.
És kik maradnak?
Hát azok, akik semmilyen körülmény közepette nem képesek levonni a tanulságot és hisznek abban, hogy nem ők mennek szembe a ménsztrímmel, hanem mindenki más. Helyükön maradnak a törvénytelenül álláshalmozó állami cégvezetők, akik szarnak a saját munkaszerződésükre és az MT-re, viszont miközben folyamatosan törvényt sértenek, azért ilyen-olyan trükkel megpróbálják eltüntetni a nyomait a törvénysértésnek.
Főnökeik, akik szemet hunynak mindezek felett.
A képviselők, akik a napnál világosabban megcsalják választóikat, miután kiénekelték tőlük a szavazatukat, mint a róka a sajtot és bekerülnek a parlamenti padsorokba.
Az alkalmatlan, ejtőernyősként, politikai kinevezettként pozícióba került emberek.
És végül, de nem utolsó sorban egyes államelnökök.
Hát, nem tudom... Lehet, hogy mégis inkább a szamuráj erkölcs tetszik jobban?...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.