Nem vagyok meglepve.
Ezt a fajta szélmalomharcot nem lehet vég nélkül csinálni. Különösen akkor nem, ha a harc nem pénz, paripa és fegyver kérdése. Sándor Mária előbb-utóbb kapott volna pénzt, paripát és fegyvert is (az persze más kérdés, hogy ezt akarta-e volna, értsd pártok támogatása...). Amibe jó eséllyel belefáradt - és ezt gyanítja sok mindenki - az az, hogy mára az egészségügyi rendszer olyannyira maga alá gyűrte, kihasználja és függésben tartja a benne dolgozókat, hogy a mindennapi megélhetést prioritásként kezelve a tömegek nem mernek lépni, nem mernek kiállni és az mondani, hogy "Ácsi! Ne tovább!"
A Sándor Máriák egyedül vannak. Na jó, mondjuk max pár százan mennek velük, de ez kevés ahhoz, hogy a rendszert megváltoztassák. Mert sokezer másik kolléga a mindennapi betevő, a függő viszony miatt, de még többen sajnos a megszokott langyos büdösben ülve félnek kinyitni az ablakot és beengedni a friss, ám hideg levegőt. Így Sándor Máriáék legfeljebb apró, átmeneti és pillanatnyi sikereket érhetnek el, a rendszer marad, amilyen volt, a Don(na) Quijote-k pedig szép lassan saját magukat őrlik fel, míg rendszerszinten legfeljebb a kukta szelepét töltik be.
Hogy miért mondom ezt? Mert ez a blog is pont így működött. Éveken keresztül közel száz posztban hívta fel figyelmet a mentésügy anomáliáira. Ezres nagyságrendben olvasták, olykor országos média vette át, hivatkozott rá, a mentődolgozók visszaigazolták, a korrupt és félkegyelmű, kontraszelektált menedzsment hétfőnként a vezetőit a "Láttad, mit írt már megint?" kérdéssel kezdte, mégse lett egy ügyészségi vizsgálat se, mégse állt fel a 7000 mentődolgozó 1%-a (azaz 70 kolléga) se egyszerre, hogy "Na, mostmár elég!".
A mentésügyben most éppen a változás hónapjait éljük. (Nem, nem gondolom, hogy a blognak volt benne szerepe, de igazából a fene tudja...). Az új főigazgató kivágta a primer tumort, de a nyirokáttét ott van a légimentőknél. Az, hogy lesz-e kemoterápia, besugárzás a teljes gyógyuláshoz, nos, az csak két dologtól függ: lesz-e kritikus tömeg, aki saját megélhetését háttérbe helyezve fel mer szólalni, vagy a fenntartó felismerve a helyzetet, folytatja a megkezdett szisztémás terápiát.
Sándor Mária elfáradt.
Nem érte el a kritikus tömeget a támogatók száma, a fenntartó más diagnózist állított fel, nem lett interdiszciplináris konszenzuson alapuló komplex terápia, így neki nem jutott más szerep, minthogy ő lett a kukta szelepe. Ebbe igen, sajnos bele lehet fáradni.
Mától neki saját magát kell újra megtalálnia, a rendszernek meg egy új Sándor Máriát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.